A SÁTÁN VAJDASÁGI KUTYÁI - Gondolataim a közéletünkről

A következmények nélküli emberek rá se rántanak: Wittinghoff és Gréczy

Egy dühös asszonyság

Varga-Damm Andrea kiosztotta a Jobbikot. Tehette. 2020-tól a független képviselők padsorait koptatta, most meg már csak turistaként, belépő fizetése után, amolyan nosztalgiából látogathatja a magyar Országház épületét. Még egy utógyújtásos megvilágosodottal több. Emlékeim szerint bő egy éve már párt nélkül, vagy kicsit korábban még Jobbikosként tehát vastagon a moslékkoalíció egyik korifeusaként igencsak harcias nyilatkozatokat küldözgetett Orbánnak meg a Fidesznek. Aztán lecserélte a gárdamellénykét, kilépett, vagy kirúgták: tökmindegy. Most – úgy tűnik – a nagy mellényt is levettették vele, meg az újat is újra kellett gombolnia. Ki hinné, mi kellett hozzá? A magyar nép akarata, amivel csöndösebb hangnemre kapcsolta nem csak Varga-Damm asszonyságot, hanem még néhány figurát, akiket kiparancsolt szavazataival a közéleti ruhaszalonból.

Feketén-fehér

Kapkodom a fejemet. Régi mozirajongóként fel nem foghatom, mi ez az újabb őrület, hogy már a klasszikusnak számító eposzokat, királydrámákat is újraforgatják, mégpedig a történelmi hűségre fittyet hányva, ám a korszellemnek nagyon is benyalva – néger szereplőkkel. Boleyn Annát meg Achilleust is utolérte ez az agyament divat. Ellene tenni nem tudván, csak a vállamat vonogatom. Meg persze nem nézem meg a filmet. Ha négerek akarják játszani a régi klasszikusokat: felőlem játsszák. De akkor legyen benne mindenki néger, oszt' jó napot. Elvégre a bolhacirkuszban is mindenki bolha. Viszont van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezek lassan arra fogják eltolni az efféle hiánypótló "művészi" propaganda filmeket, hogy minden antik és világirodalmi remekmű úgy lesz interpretálva, miszerint a pozitív szereplők, de még az epizodisták is rendre négerek, vagy legalább transz neműek lesznek, s csak a legelvetemültebb, legnagyobb bitangok karaktereit engedik majd fehér embernek játszani. Tudom mit beszélek. Évek óta nem merek egy normális, ijesztgetős krimi vagy thriller sorozatot megnézni, mert már gyakorlatból a legelején kiszúrom, ki a sorozatgyilkos: rend szerint egy templomba járó, jó vágású, jólfésült, megnyerő modorú fehér úriember (néha maga a katolikus pap). Szóval így nagyon unalmas izgulni nyolc részen át, míg a negyvenöt kilós latin nyomozónő és a folyton vele üvöltöző néger rendőrfőnök a kivénhedt leszbikus néger főügyésszel közösen legyűrik a kék szemű, szőke gazembert. Folytatva a megkezdett gondolatmenetet, szerintem ma már egyik filmrendező sem merné Iskarióti Júdás szerepét direkt egy feketére osztani, miként a Jézus Krisztus szupersztár rockopera-filmben, 1972-ben ezt olyan magától értetődően vette a közönség, a kritikusok, meg az egész világ. Utoljára tán a Switchback (Halálkanyar, 1997) filmben Dennis Quaid ellen merték negatív karakterként a derék Danny Glovert odarakni, ám őt is csak finoman, patikamérlegen kidekázott gonoszként, mert a mozi végén már sorozatgyilkosként is majdnem megszeretjük, amiért megkíméli a nyomozó kisfiát… A másik: gyakorlatilag egy évtizede – lehet, korábbról kezdődött, de nekem nem esett le a tantusz addig –, minden filmben, sorozatban feltűnt/feltűnik egy homoszexuális pár, akik kivétel nélkül – aláhúzom még egyszer –, kivétel nélkül MINDIG jóemberkednek. Kedvesek, segítőkészek, mintapéldányai az emberi jóságnak. Gondolom, ez sem a véletlen műve. Úgyhogy maradnak szórakozásra, tanulságképpen az igazi klasszikusok: Alain Delon szamurája, ahol még a reptéren cigarettáznak, és a férfiak a korzikai szúróbicskánál is pengébbek. Nézzük, amíg nézhetjük őket.

Eső előtt - eső után...

Többször láttam az Eső előtt című macedón filmet. Azt hiszem, a balkáni háborúkról készült legtökéletesebb alkotás. Nekem is nagy kedvenceim közé tartozik. Nem csak a főszereplő Šerbedžija miatt, akit míg a szabadkai társulat tagja volt, többször láttam színházi főszerepekben, és mindig nagyot alakított. Maga a film is szépen fényképezett, egymásba csúsztatott idősíkokkal. Korrekt mű, rengeteg áthallással. Ámbár, amikor tizen éve a crna gorai tengerparton a szintén ott nyaraló újsütetű macedón ismerősöknek dicsérni kezdtem az Eső előtt kvalitását, egy bitolai kis nő mi híján nekem ugrott. Az arcomba kiabálta, hogy az a film nem is a macedón valóságról szól, nagy hazugság az egész. Meglepett a vehemenciája. Nem vitatkoztam vele. Elkeseredettek voltak, amiért az ő délszláv nézeteiket kiegyenlítettem az albánok törekvéseivel. (Egyébként némileg igazat kell adjak neki: a film valóban inkább amolyan "szeressük egymást gyerekek" utóízt hagy a nézőben, és lazán összemossa az éledő macedón öntudat gyermekbetegségeit a Balkánra legnagyobb veszélyt jelentő, egyre elhatalmasodó albán hatalmi törekvésekkel. Mára tanítani valóan illeszkedik hozzá a muszlim militarizmus réme, Bosznia, Szandzsák, Koszovó és a nyugat-macedóniai térség sírba eresztő kötele. Lesz ott még cirkusz! Kár, hogy Brüsszel azt már nem éri meg. Vagy ha igen, beleszólása már nem lesz. Most sincs.

A sátán vajdasági kutyái

Lehet, nem a legszerencsésebb az összehasonlítás, de az a fajta hisztéria, ami olykor megmutatkozik egy-egy turul-szobor avatása kapcsán, kísértetiesen egybevág a Délvidéken régtől tapasztalt gyakorlattal. Néhány éve volt egy kezdeményezés, hogy a hajdani, a Bácskából besorozott második világháborús még élő honvédeknek szervezzenek egy újvidéki találkozót, a Forum házban.
( A HONVÉD szót kéretik aláhúzva kezelni – tehát nem Waffen-, meg másmilyen SS kötelékekben harcolókról, hanem rendes magyar sorkatonai szolgálatukat teljesítő veteránokról volt szó!) Vagy kéttucatnyi galambősz öregembernek rendeztek volna egy beszélgetős délutánt, meghívott vendégekkel, történészekkel, a korszak – magyar és szerb(!) – kutatóival, bevallottan abból a célból, hogy a múltidézés mellett némi haszon fejében menteni lehetett volna a mesélt történetek, visszaemlékezések általi harci- és egyéb eseményeket. Kell-e mondanom mi lett belőle? Országos fölzúdulás. Újvidéki, belgrádi antifasiszták árasztották el a médiát. Rögvest fölharsant a szélsőbal vonyító kórusa, és az még hagyján, hogy a hasonszőrű szerb, ex-jugoszláv elvtársak hörögve követelték az ordas „náci” eszméktől kézzel-lábbal való elhatárolódást, a még meg sem történt találkozó azonnali betiltását, de ehhez a sakál bandához sajnos csatlakoztak olyan vajdasági magyar emberek is (szánt szándékkal nem délvidékiek ők, hanem csak vajdaságiak…), akik saját nagyapáik emlékét sem szégyellték szemközt köpni, a megfelelési kényszerüktől űzetve. Úgyhogy azóta tudom: kutyából szalonna, kommunistából demokrata sosem lesz. És valahányszor ezzel a jelenséggel szembesülök, magyarként elfog a szégyenérzet, hogy az ilyen szar emberekért nekünk sem muszáj a szomszédba mennünk.