NAPLÓ - 157.

 

festményem

Történelmi léptékkel szemlélni egy ember életét elég reménytelen kísérlet. Rögtön kitűnik, a viszonyítási alap eleve fals értelmezést szülhet csupán: jó adag hendikeppel lehet csak az idő hatalmas rostáján a saját morzsányi létezésünknek valami nagyobbat, szebbet, örökebbet adni, pedig de szeretnénk azt hinni, hogy a nagy többségtől azért mégiscsak különlegesebbek vagyunk.

Kitől is? Mitől is?

Orvul támad a sejtés, aligha lehetek különb bárkitől. Egy a firma, egy a tervező, ugyanazon jelenségek mentén lettünk azzá, mint a többi hét- vagy nyolcmilliárd. Egyformán működök azzal az ágyékkötős őslakóval is, aki Ausztrália sivatagában bogarakat eszik, meg ugyanazt a levegőt szívom, amit egy egyiptomi, vagy egy angol ember belélegez. Szoktam beteg és gyenge lenni, mint a négerek, akiket a malária dönt ágynak, és ha fájdalmam van, pont úgy nyögök, sóhajtozok, akár egy gyomorrontásos bányász valamelyik chilei kolóniában. A legtömörebb definíció szerint is szoktam enni, inni és üríteni, a test biokémiai folyamatai nálam ugyanúgy működnek, mint a velem egyívású férfiaknál: az enzimek belül fortyognak, a gyomorsavak meg a bélflóra is teszi a dolgát, a vérem viszi az oxigént. Legföljebb nem vagyok laktózérzékeny, allergiákra fogékony, mint rajtam kívül annyian mások, miként egy távol-keletihez képest jól viselem a szeszes italokat, de már egy orosszal nem mernék poharazgatni, mert vele ellentétben nekem nem szláv a májam és csak egy adatott belőle. Ettől függetlenül sokezernyi dolog köt össze a glóbusz túlsó felén élő embertársaimmal. Tán még az örömünket és a gyászunkat is egyformán éljük meg, a szégyennel meg a sikerrel egyetemben. Nem is olyan nagy ez a világ, az életrajza sem túl bonyolult.

Erre vetettem, miközben a történelem folyosóját jártam. A magyar Országgyűlés patinás lépcsőházában a vitrázsokról a nemzeti emlékezetünk legnagyobb hírességei tekintettek vissza. Potentátok, hajdani politikusok, uralkodók meg hadvezérek között nehéz nem összehúzni magunkat, s míg a bámulattól megilletődve a Szent Korona elé járultam montenegrói barátaimmal, vendégeimmel, óhatatlanul is suttogóra fogtam a hangom – mintha templomba érkeztem volna. És hiába, hogy a népünk múltjából fakadóan minduntalan ellentmondásokba, hibás döntésekbe ütköztünk, hogy a nagyságunk mellett sokszor a kétely és a széthúzás jellemzett bennünket, azt a tengerparti látogatóim is elismerték, hogy mégis van valami nagyszerű, valami megmagyarázhatatlanul csodálatos erő abban, amit magyarságnak hív a földkerekség népe. Akárhányszor térdre kényszerített bennünket a himnuszban megénekelt balsorsunk, rendre visszahódítottuk magunknak az elismerést, s bár az ellenérdekeltek azt hitték, a századik pofon, a sokadik kudarc után már sosem leszünk ugyanazok, mégis minden ízben meg tudtunk újulni.
Hogy ez csoda? Meglehet. De hát rajtunk kívül másoknak is sikerült. Mit mondjanak a gyarmati uralom alól felszabadulók? Miben reménykedhettek azok, akiknek az anyanyelvük is alig maradt meg? Milyen érzés volt egy kiirtott indián törzshöz tartozni? Mit gondolhatott az az afrikai államfő, akinek az új országa megszületésekor a lakosság túlnyomó része írni-olvasni sem tudott? Miben hihetett Garibaldi, Mahatma Gandhi meg az a breton paraszt, akinek még harminc éve még be volt tiltva az ősi nyelve?

Aztán itt van a legújabb háborús válság.
Jegyezzük meg, mert naponta tapasztaljuk, hogy a nyugat és a liberális mainstream mennyire, de mennyire gyűlöli az úgynevezett "nacionalizmust", nem is beszélve a "szélsőségességről", az "extrémistákról".
És ugyanakkor ez a nyugat vigyorogva hagyja szó nélkül az ukrán sovinizmus legordenárébb tetteit: a megtámadott, szétvert magyar közösségeket, a fenyegetőzést, a jogtiprást, nem is beszélve a kelet-ukrajnai oroszok elleni agresszióról, a gyilkosságokról, vagy az odesszai vérengzésről. Általában nem szeretjük a románokat, de az ukránok a bukovinai románokat is ugyanúgy terrorizálják, és őket ráadásul nincs, aki megvédje, mert a román hatalom flegmán tojik a fejükre, hiszen, ha területi igénnyel vagy kisebbségi jogok hangoztatásával élnének, akkor az veszélyes precedenst teremtene, és inkább nem foglalkoznak velük. Hihetetlen, hogy mennyire, de mennyire cinikus ez a fajta, magát szabadelvűnek, toleránsnak hazudó hipokrita véleményhatalom, amikor az ukránok sovinizmusát és agresszivitását nemlétezőnek tekintik. Hiába, azt is tudjuk, hogy van demokratikus tömegbelövés, ugyanúgy van demokratikus, európai, sőt, haladó sovinizmus is...