NAPLÓ - 156.

Egyszerű az én történetem, akár a csapvíz. Áttetsző, világos.

Gyakran kacsintok kifelé. Időnként szeretek a világ szemébe nézni. Pislantok egyet, az idő pedig a röpke szemhunyás alatt is igazít valamit a környezetemen. Egy felhőfoszlány odébb megy, eltakarja a napot. Ismeretlenül új hangnemben kezdenek mormolni körülöttem a gépkocsik. A lépdelő nők teste néma muzsikaként újult bájjal ragyog, színt visznek az utca látványába, miközben a függönyös ablakok sarkaiba fokozatosan odakucorog az esték mélabúja. Mindez egyetlen pillanat műve. Épp csak becsukom a szemem, s mihelyt újra kipattan a szemhéjam, már egy másfajta összkép festi új gesztusokkal, széles ecsetvonásokkal, gazdag fantáziával a várost, az utcát, a korzót, meg a nem is túl messzi Városliget platánfa sorját. Egy szemhunyásnyi idő. Nem több.

Mégis más lesz minden...

A nappalokkal együtt az ébrenlét lilásra keni az alkonyat utáni sötétséget. Tegnap esett. Sűrű szálú, boldog, legelőket örvendeztető eső hullott alá, amitől illatos lett a levegő, mintha minden temetőbe hordott orgonavirág ezen az éjszakán együtt akarna sóhajtani. Későre járva, egymagam ballagva nagyokat tüdőztem a portalan frissességet. A tócsákat kerülgettem. Lármás csörömpöléssel jött a villamos, a pincér zárórát csinált egy teraszon, az éjféli árnyak pedig a mellékutcák szűkülő zugaiba húzódtak vissza. Fölvirágozott kedvvel mentem az éjszakában, kósza lélekként és mégis egyfajta céltudatossággal. A Thököly úton, Zuglónál fekete és fehér színeket láttam, jobbára sárgás öntettel, vörhenyes megvilágítással. A fények cukormáza tompította a szögleteket. Minden olyan valószerűtlennek és merészen mesterségesnek tetszett. A szélesre épített utca már megvacsorált, evett, szuszogott, emésztett és horkolt is. Távolabb egy redőnyt eresztettek le nagy zörgéssel. Sárgán, kikapcsolt rendszerrel villogtak a megfáradt jelzőlámpák, elcsitulóban volt a város forgalma, aminek nappali lázas, idegbeteg ritmusa éjféltájt úgy hanyatlik nyugovóra, mint nagybeteg a párnájára, ha megitta az altató orvosságát. Valami kergetett, űzött. Nem hazafelé mentem, hanem kifelé, egy vonatállomáshoz, az útkereszteződéshez. Ismerősként köszöntöttem a pohos hirdetőoszlopot. Álltam a tövében, mint régebben annyiszor. Aztán megérintettem a hengert és a vizes plakátok könnye ott maradt az ujjbegyemen. Egyedül voltunk. A kerekded oszlop a róla foncsorodó hirdetményekkel, meg én, a rólam csorgó esővíztől átázottan. Keresztülbámultam a csenevész kis tuja ágain, de a járdán nem jött senki.
Mást nem tehetvén, megsápadva ácsorogtam. Nem tudtam egészen őszinte lenni magamhoz sem, hát vártam, ahogy valami megfoghatatlan csodatéteményre szokás várni: telve félelmekkel, bizonytalansággal és a legbelül lappangva megbúvó szomorúsággal, mert egyedül voltam, és vasárnap volt, és hidegen világított a vizes aszfalt, és a múlt folyománya hűs, szenvtelen módon tarkómra illesztette halott tenyerét. Vacak ez az érintés. Arra intett, őrizzem meg a titkaimat, miként a szél fúvása vigyázza azok leheletét, akik már soha többé nem lehetnek velünk. Motozzak könyvek lapjain, hajdan aláhúzott sorokat olvassak újra, kergessek tovább álmokat, fehér halánték mögött lapuljanak meg a vágyak, és írjak, eső után, a fölszáradó pocsolyák magányáról, az ünnepélyesen telített élet közönyös perceiről, a véletlenekről és a szükségszerű csalódásokról, folyton csöndös belátással, ahogy gyóntatószékben vall a bűnös, aki visszanézi saját tragédiáját. Mert ahol nincs irgalom ott csak bánat van. És az sem az, hanem pusztán emlék.