LOMBTALANÍTÁS

Méltósággal megöregedni.
Nem hátrafelé sóhajtozni, nem visszamutogatni, nem vádolni és nem játszani tovább az eljátszhatatlant – a legnagyobb emberi kihívások egyike.
Az elöregedő gondolatok megereszkedése ordasan pókhálóz be mindent. Okkal félni tőle. Olykor az élet folyamatában, annak dandárjában is elragadja az értelmet a magány szikkadt tollú, fekete madara. De a létezésünk vége felé előbb-utóbb mindenkit utolér az egyedüllét érzése. Hiába ápoljuk a virágágyásainkat. Senkinek sincs hibátlansággal körbekerített, dudva nélküli paradicsoma. Mégis rossz, amikor a fogvacogásos kedélytelenség utat tör magának a szépen ápolt kertünkben, ha feltúrja a gonddal egyengetett eszményeinket, az igazságunkkal bevetett mezsgyénket. Amint mindennapos társsá válik a rosszkedv, a kerti kispadon ez a kéretlen cimbora kínos kérdésekkel fog bennünket szembesíteni. Fárad tőle az agy. Egy idő után pedig a "lehetett volna másként" érzése végleg eluralja ernyedő időnket.
Ekkorra fölsejlenek a mulasztásaink. Mi mindent akartunk elérni! Hány meg hány vágyunk beteljesületlen maradt! Hová tűntek a korábbi tervek, a nagy tervek: foszlányokban ha netán megvalósult egynémelyik…
Ez a ráeszmélés a fölöslegességünkre fájdalommal jár. Sorvasztóan hat. Emiatt nem akárki tud a múltjával farkasszemet nézni. Tudom, lévén engem is zavar a fölismerés, hogy kerek emberré akkor sem váltam, amikor még a fizikai erőnlétemnek a csúcsán voltam. Akkoriban csak elhittem, enyém a világ, annak minden lehetősége. Nem így volt. 
Azóta is csak remélek, ám az áhított kiteljesedés nem jön egykönnyen. Még most se következett be. Az igazi, a mélybe tekintés képessége, a tartalom töménysége, ami némi vigaszt adhatna: mind a mai napig várat magára. Jó kérdés, valaha részesülök-e ebből a kegyelemből. Kapok-e verset, dallamot, rímet? Vagy csak szövegtelen, elvetemült ütemek szárazon zötykölődő vázában lesz részem? Ezt nem tudhatom.
Egyet tehetek csupán. Vigyázok.
Átbeszélt éjszakákon át keresek tovább. Álmodok, sűrűn fölriadok. Olyankor fölszakítom az ablakszárnyat, és nem érdekel, hogy a nyári fülledt éj langyába, vagy a deres decemberi huzatba görbed bele a mezítelen árnyékom. Görcsös erővel nézek az elsuhanó évek után. Rögzítem valamennyit. Világos testeket, fehér nyakakat látok. Mellettük halvány homlokok kísértenek, miközben szépen ívelt hátak hajlonganak előttem és tenyeremen érzem a nárcisz kelyhének puhaságát, amitől elúszik velem a képzelet a kanizsai mólók alá, oda, ahol a folyó vize ombolyosan sötétzöld a mohától, ahová a napvilág sosem süt, és ahol olyan a szaga a Tiszának, mint eső után a temetőnek. Ott és a parton integet a sorsom. Kényelmesen visszaintek neki, aztán elcammogok a másik irányba. Elérhetetlen messzeségekbe már nem akarok utazni. Nem menekülök, mert már elmenekültem. Az utamat önszántamból torlaszoltam el, megelégedtem én már mindenféle látvánnyal.
Álltam a tavaszban, a virágaiba boruló töltés lankáján, nedves áprilisi szél fújt és szerelmes voltam. Kell-e ettől több és szebb? Úsztam az érzékiségben és sós hullámokon, a parton lévőket, a kőházakat és a cédrusfákat csak homályosan észleltem, a habokban fürdött a szemem, értelemmel és korlátlan szenvedéllyel fedeztem föl a mészkő sziklák árnyékában tenyésző ismeretlen, vérpiros termésű kórókat, sűrű és édes melódiákat hallgattam, hamis vallomásokon, fogadkozásokon húztam el a számat, és ha az odaadásról suttogtak a fülembe olvadó szavakat, mindig bólogattam, udvariasan naiv maradtam.
Egy napon majd ezt is el kell ereszteni, félredobni, miként a megunt kacatokat hajítjuk oda, mások megunt limlomjai közé. Ősz van. Ez a lombtalanítás ideje.  

        Pk