NAPLÓ - 164.

Amint megébredtem a kis gyimesi parasztházikó együtt sóhajtott velem. A hajlék langyos volt. Néhány parázsdarabka hunyorgott a szögletes sifon kandallóban, mert éjféltájt még a tűz pattogása ringatott álomba: fejem a tollpárnába süppedt, vállamra borult a nemezelt takaró. Alatta a pillekönnyű paplan a puha testmeleget vigyázta, aminek titkos párája úgy simogatott, olyan lassan, olyan érzékkel cirógatott, mintha a megszületésem előtti édenben lennék. Az októberi éjszakában a szénfekete űrben lebegtem. Nem volt személyem, az egyéniségemtől megfosztva bolyongtam lét és nemlét határán, a csillagok között úsztam, megsemmisülten. Nem ütöttem lyukat a világ rendjén sem. Álmomban tartózkodó udvariassággal néztem le föntről a templom tornyára, a kis kuvikpárra és a köd átall ölelt házak tetejére, amikre komótosan rákönyökölt a szurkos, nedves égbolt. Láttam a Marost, meg a Tiszát is. Ballagtam hegyi legelőn, kacskaringós kaptatón. Furcsa módon, a végén a kispiaci Járás következett. Az idő- és térsíkok kusza, éteri hálójában vannak ilyen bogok. Aztán hamar véget ért az utazásom. Bágyadtan intettem a visszakullogó álmomnak, amikor a szomszéd kutya öblös ugatására hat óra körül fölneszeltem.

Homályban volt a gerendás szoba levegője. A sarokban téka, faragott ágylábak. Akadt itt fás láda, kék firhang az ablakszemeken, kancsónyi ivóvíz, feszület és rámázott tükör is a falon.

Tűnődő tekintetemet megrezzentette a kutya bömbölése. Borjúnyi, barna jószág. Kell a medvék miatt. Itt ez a módi járja. Errefelé, Erdély túlsó csücskében megállt az idő. Nincs kor, se történelmi, se emberi. A méltóságok és a rangok is különböznek a máshol tapasztaltaktól. A patakokkal szabdalt, tűlevelű rengetegekkel ékített Gyimesekben a személyiség kérdése messze nem a mostanában sok helyen dívó tekintélyelvű, ám legtöbbször hibás értékrendet követi. Ezen a tájékon nem számít a papír érdem, meg az otthonról idefelé mutogatott vagyon sem. Az ember számít. Milyen jó ezt leírni! Megnyugtató a tudat.

Odakint a kék párába öltözött, fenyvesekkel borított hegygerincen az októberi fagy toporgott csizmásan, irhakesztyűjébe dudálva leheletét várta a felhők mögött késlekedő nap első sugarait.

Kőhajításnyira odébb emberek hajlongtak, köbözött fát pakoltak. A környezet sallangok nélkül, falusiasan mutatta magát, dolgos népekkel, tele természetes hangokkal. Még a kutyaugatás sem zavart. Megírtam a Gyimesi reggel verset: majd a vonatról, ha lesz wifi feltöltöm a blogomra – gondoltam. Utána a kandallóba raktam pár hasáb keményfát, a szomszéd kalyiba alól vettem ki, titkon. Öltöztem, fölmentem a templomhoz. Azonnal megtaláltam a kulcsát. Bent pedig… Bent pedig rám szakadt minden. A minden mindenje... Bizonyos idő múltán már elhasználtam a saját gondolataimat is. Nem volt mi után nyúljak. Ismert lett az egész, a szokott dolgok: a szenvedés, meg az öröm. Utóbbi csak valami fásult érzéssé senyvedt. Nem rossz érzéssé, de közönyössé váltam már iránta. Bent, a kicsiny orgona mellett elmerültem magamban, aztán sok fotót készítettem. Pillangóztak a fellegek a gyimesi hegyhátak zöld púpjain, a napsütés szemkápráztatón táncolt. Este tárlatmegnyitó lett. Gyerekek énekeltek. Röpke vacsora, majd István bácsi visszavitt Csíkszeredába. Az állomás mellett vettem útravaló kosztot, ásványvizet. A vonat pontosan érkezett, Tapolcáig egyedül is voltam a kupéban. Korán örültem a kényelmemnek. Egy román–magyar fiatal páros kisgyerekkel cuccolt be hozzám. Végül – bár alvásra alig nyílt esély – tűrhetően utaztam. Néha bóbiskoltam. Kiabálhattam álmomban, arra riadtam, kipattant a szemem. A román apával összeakadt a tekintetünk. Megbocsátóan, mosolyogva nézett. A gyerek nem ébredt fel.