Siketségem története

Ha akarnék, tudnék erős cinizmussal írni a vasárnap lezajlott budapesti tüntetésről. Botrányos volt, kétségtelen. Ide süllyedt a magyar közélet.

Inkább visszafogom magamat. Se kedvem, se tisztem megírni, hogy a pulpitusra invitált hivatásos és nem hivatásos hergelők, a politikával gazdagon átitatott rendezvény szónokai között mit kerestek gyermekkorú szereplők. Hogy a politikai pedofília meddig tűrhető. Hogy a mikrofonokba mennyi útszéli mondandó, mekkora suttyóság, és hány decibel ízléstelenség okádható.

Leírhatnám a válaszaimat, de minek?

Nem vagyok szent. Szoktam én is káromkodni, bár nagyon igyekszem elkerülni.

A trágárság a tehetetlenséget láttatja. Aki meg tehetetlen, az gyönge.
Amikor szakad a cérna, és már nagyon muszáj vastagot mondanom, ha fölmegy a cukrom, vagy hirtelen indulatból kiszalad a számon az éppen aktuális gorombaság, azt jobbára magamnak közlöm, dünnyögöm, sziszegem és legtöbbször szerbül – hangozzék most bármennyire furcsán is. Nem mintha a magyar anyanyelvemen nehéz lenne találni megfelelő kifejezéseket. Aligha kell bizonyítani, akad a magyarban is formula, szóvirág: felettébb gazdag az a bizonyos szódás kocsis szótárunk. Valószínűleg inkább azért áll rá a szám a szerbül káromkodásra, mert legbelül érzem: helytelen, amit csinálok. Egyféle védekező lelki mechanizmus lehet. Mégsem magyarul dühöngök, hanem idegenebbül. Ha szerencsém van, mások, a környezetem meg se érti. Annál jobb. Elleplezi a tahóságomat. Közben hadd tomboljon a kultúrharc. Már ha egyáltalán a kultúra, mint olyan a vasárnapi események tükrében bármiféle értelemben használható lenne. Nem az, sajnos.

Jobb tehát csak a személyes ügyek felé fordulni. A saját szerep fölismerése és értelmezése is szép föladat.

Éppen evégett roppant mód örülök, hogy az évek során kifejlődött bennem egyfajta hasznos siketség. Ez a módszerem teszi lehetővé azt a lelki visszazáródást, azt a nyugalmas szellemi süketnémaságot, ami időnként – ahogy divatosan mondani szokás – tokkal-vonóval kizárja a körülöttem zajló világ eseményeit, elvág minden idegszálat, amivel a közügy, a mindennapi folyamatok, legfőként a politika történései behálózhatnák, megzavarhatnák, összegubancolhatnák belül dédelgetett békémet. Nem hagyom elszívni az erőmet. Ilyen olcsón nem fogom megengedni. Noha munkám, vállalásaim révén kutya kötelességem naprakésznek lennem, mégiscsak megnyugtató a tudat: ha akarok, bármikor kiszállhatok ebből a zagyva, embertelen, abszurd és egyre kíméletlenebb ringlispílből, ahol nekem nem tetsző bazári majmokból verbuválták a rezesbandát.

Festek. Írok. Rajzolok. Mikor mit. Kilépek, eltávolodok a disszonanciától. Olyankor a rádió se duruzsol. Csak a madár rikkant, ha rájön a félóra, vagy csacsog, gügyög hozzám: mostanában kezd beszélni. Fütyülök rá – szó szerint. Ugyanazon az éles hangon visszafütyül. Ő is fütyül rám, ha úgy tetszik. Kvittek vagyunk.

Kívül viszont a zűrzavar egyre kibogozhatatlanabb. Itt olyanok akarják a jövőt meghatározni, akik saját lankadt lobogójukat sem képesek a magasba emelni. Amott lövik egymást a testvérnépek. A hurka ujjak már az atomrakéták indítógombján babrálnak. 

Nézek megannyi hétköznapi embert, a járókelőt: vértanúra emlékeztető szenvtelen arccal láttamozzák a telefonjukon tálalt híreket. Fásult közönyük, vagy épp a föllobbanó képzeletük vezérli, rángatja őket. Szem kifordul, húzódik félre a száj, homlok gyűrődik és kidagad a nyaki ütőér. Csupa-csupa tüzes béka, sistergő istennyila, kénköves eső, pokoli hangzavar, irgumburgum villog a koponyájuk fölött. Kell ez nekem? Bő kétezer éve Keresztelő Szent János az „élet zengő magányáról” értekezett, Hieronymus Bosch pedig csukott szemmel is úgy festette meg a jelen korunkat, hogy a horror nagyzenekara a rettenet erejével egyre csak fújta a régi halottak sípcsontjaiból készült hangszereket.

Sokan most várják a gongszót. Nem tartozom közéjük. (Általában majdnem sehová se tartozó lettem. Milyen jó is ez így!)  

Pk