Nem mondom, hogy nem bujkál bennem sok-sok régi fájdalom,
zöldes, rongyfoszlány ruhám is szagos tőlük az évek után.
Tangót, buta valcert jár a lelkem, dúdolok egy letűnt dallamot,
biztos csak a kezem, az az enyém: ceruzát, ecsetet fog sután.
Nem mondom, hogy a múló idő legömbölyíti az emlékeket.
A kutyáim, a lovak, a volt kaszáló int, és mindig vár a tenger.
Néha mélabúval alszom el, és olykor nevetve ébredek,
aki álmodni, sírni sem mer – hitvány lehet az olyan ember.
Nem mondom, hogy tetszik, ami új, és elvetem mind, mi régi.
Kanizsa folyton él, ahol Margitka egy vén koldusasszony volt.
Meglehet, a Damjanich utcának kell belém verni, mi az, élni,
az éjjeli ligetet járva kék lombok árnya vetül a homlokomon.
Nem mondom, hogy nincs új, dicső feltámadás a halál után.
Gondolkodom, ami vagyok, az égi kegyelem vajon elég-e?
„Engedem, hadd legyen” – Tamás dalolta az utolsó szó jogán:
maradjon így, így hagyjon. Hamu és parázs. A többi elégett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése