
2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."
2009. október 29., csütörtök
A civil összefogás 5 éve

2009. október 9., péntek
Drazsé and co.

Hova tovább jövőre negyven leszek, három magzattal és nejjel, de a mai napig lenyűgöz anyanyelvem szertelenül játékos, ugyan akkor a lényeget láttató jellege.
„kérdés” blogger ma megnevettetett, köszönet illeti részemről. A multifunkcionális Draskovity Tiborról olvasok, amikor kincsre lelék.
A „Draskula” poggyásznév találó erre a varjúhájjal megkent emberverető nyikhajra. Csak a jó Vlad Tepes ne kérje ki magának a csiklandó névazonosságot. Az utótag meg már a South Parkban is föltűnt Kula bácsiként, csak ő orrfacsarón is szerethetőbb volt emettől a könnygázos apparatcsiktól.
A másik, a retusálós Botka még sokáig fájnunk fog, ugyanis el-el eszi a fene Szabadkára, aminek testvérvárosa Szeged. Hogy ne vádolhassanak vérbő jobbos elhajlással ide jegyzem, mert még időnként agyamat sikerül riasztani: Nem (csak) a balfékek privilégiuma a képről kivakarás. Annak idején Barsiné Pataky Etus is visszalapátoltatta a zúzdába (ha jól emléxem az Expot népszerűsítő) színes-képes kiadvány néhány tízezres köteteit, mert előnytelen szögből lett a profilja fotózva, inasra sikeredett a nyaka, elkenyődött a sminkje, folt esett a kosztümjén, vagy a rosseb tudja miért?
Ennek ellenére, vagy tán pont ezért nem akarom elvenni Lendvai Ildancstól és a kompániájától azt a kétes dicsőséget, hogy a nagy történelemhamisítók bitangok örökös toplistáján váltott helyük marad az utókor emlékezetében.
2009. október 8., csütörtök

Már megint a vérengzésről
Olvasom ám, kicsit odébb, de még ezen a világszőttesen, hogy újfent lángol a polémia, hogy akkor most pontosan mennyi ártatlan apát-fiút, kishivatalnokot, vendéglőst, nagygazdát meg papot gyilkolásztak meg '44 őszén a nem csak diadaltól ittas, magukat partizánnak valló szerb szabadcsapatok.
Tán le kéne szögeznünk, nagy rezsdásodó százas ékekkel, rejtőiesen tiszta vizet öntve a nyílt kártyákba, hogy a vérfürdő kitervelői és végrehajtói nem a karsztos hegyekből lecsuszingáló torzonborz bocskoros figurák voltak, hanem - és ez az iszonyat bája - a meggyilkolt magyar emberek szerb ajkú szomszédai, utcabelijei, egykori ivócimboráik avagy haragosaik. Ahol lakom, még a hatvanas-hetvenes években is újjal mutogatták a főutcán vasárnap délutánonként sétálgató nyugdíjas hóhérokat...
Mélázni azon, hogy vajh' arányos válaszlépés volt-é eme galád tett, a '41-es újvidéki razziára, illetőleg a súly elvetésének esete forog-e fönn - nos ez bizony nekem hipokrita okoskodás. A bevonuló magyar csapatokat majdnem minden településen érték atrocitások, nálunk például (nagyanyám elmondása szerint) egy padlásról ásót dobtak közéjük. A bátor, vagy egyszerűen csak szegény hülye szerbet persze nem dicsérték meg érte, megrázták fölötte a pofonfát, de megmaradt, nem lett belőle márványba álmodott néphős egy gazos közterecske magányában.
Azt sem árt tudni, hogy a magukat partizánnak aposztrofáló kommunista(?) bandák, szeretett(?) Titó atyánkkal az élen kábé akkora legitimitással bírtak, mint mostanság Aszlan Maszhadov és kései tanítványi, valahol az ingusföldi bércek között. Nem vagyok katonai ügyész és a hadijogról is csak annyit tudok, hogy általában az erősebb kutya szok' izélni, de az tótumfaktum, hogy az irreguláris, egyengúnya, azonosítók és nemzetközi elismertség híján, puszta golyószóróba és aknavetőbe öltözködött siserahadat szimplán leterroristázzák. A Wermacht szerint is "partisanen-banditen". (Ennyit bármelyik vadkeleti júgó háborús filmből le lehet szűrni.) Ergo, kilövési engedéllyel lehetett őket irtani, amit becsülettel meg is tett a magyar hadvezetés, amikor is - nagyon helyesen - határvadász alakulatokkal fölszámolták a Sajkás-vidéki ellenálló gócokat.
Háborúban pusztítani köll az ellent, mert ott vissza is lőnek.
Ez egy ilyen férfias - és meglehetősen ostoba játék, viszonylag érthető szabályokkal. Az már magától értetődik, hogy ugyane környék magyar lakosságát a reváns idején de facto kiirtották, táborokba zárták vagy 'jobbik esetben' örökre elűzték. Matuska Mártont, vagy Forró Lajost tessenek olvasni, mindketten az életükből néhány évtizedet már rááldoztak a kutatásokra, dokumentumköteteik elszakítanák egy silányabb minőségű bevásárlószatyor fülét is. Ám ha valaki netán ínyenc, kéjelegni akar mások megesett borzalmain, szereti az oral hystory setétben vacogtató mocskát az húzza össze a függönyét, vegye fel a szögecselt latex herevédőjét és olvassa el Teleki Júlia - egykori lágerlakó, ma emberjogi harcos - dokumentumregényét, Keresem az apám sírját címmel. A túlélők vallomásaiból megtudhatja milyen mély a pokol bugyra, meg az emberi aljasság.
A belgrádi elit Londonban hörpölte a teát, meg a sljivovicát, kanalazták a kajmakot és várták a móka végét, hogy végre eldöntessék: A német vagy az angol lesz a kötelező idegen nyelv a nisi, kragujeváci, vranjei kisdiákok számára. Az orosz volt a "c" variáns.
És bejött.
Szerjózsáék segedelmével végigdúlatott a Délvidék, a bánáti németeket valahonnét ismerős módszerrel bevagonírozták, a földtúró jámbor bácskai magyarokat pedig kicsit kipusztították. Csak a 600 lelket számláló Tisza-parti Adorján falucskában 80 embert lőttek vagy vertek agyon.
Martonoson, a '70-es években épített folyóparti töltés vonalát áldott emlékű Vlajkó bácsi, a falu szerb vezetője megmásíttatta, egy helyen kanyart iktattak be kérésére, minden földrajzi vagy vízrajzi indok nélkül. Mint utóbb kiderült, a szerb városatya(!) tudta, hogy azon a ponton martonosi magyarok tömegsírja van és ezért szándékosan eltereltette a gátat, nehogy több méternyi földet dózeroljonak rájuk. Pedig a titói rendszert szolgálta, a fejével játszott, de ember maradt.
És most, ami pedig fáj.
Idáig egy anyaországi politikusnak sem volt még ándungja fejet hajtani az ártatlan áldozatok hantjainál. Mert ezeknek a szerencsétleneknek nemhogy végtisztesség, de fejfa sem adatott. A dögtelepeken, folyó-menti bozótosban elföldelt véreink emlékének állított kopjafákat, feszületeket 2008-ban csakúgy, mint annak előtte, ismeretlen kezek - kidöntik, fölgyújtják. Teszik mindezt valahol Európában, hat és fél évtizednyi rossz lelkiismerettel, gyáván, halotti porában is gyalázva negyvenezernyi ártatlan magyar embert. A szerb történetírás, mint macska a piszkát takargatja, a mai napig elhazudja a történteket.
Ha Magyarországon lett volna nemzetpolitika - ami most már megint éledezni látszik -, akkor lett volna esély arra, hogy hatvan-hetven év után végre meggyászolhassuk öregapáinkat, soha nem ismert nagybácsijainkat, a fakuló fotókon féltve őrzött eleinket. De amíg ez az elmúlt garnitúra osztotta a malasztot, addig mi- vajdasági, bácskai, határon túli magyarok csak ennenmagunkra számíthattunk.
Reméljük most minden másképpen lesz.
Ujjgyakorlat 3.
A testtelen valójában
igéző Alkotó
levetkőzött ősz idején
jóságos áldásával
üdvözíti mindazokat
a megtagadottakat,
akiket életük során
– számunkra jobbára
teljesen érdektelen,
mondhatni: piszlicsáré
okozatok mián –
bizonyos hemzsegő természetű
és hanyatlott erényű nők
egykoron úgy hagytak el,
mint ahogy a viselős felhők
kedvetlen árnyéka tűnik tova
a folyam mellett laposan elterülő
rizsteraszok vizének tükrén,
ahonnét imádatunk tárgyának
alabástrom vállára hajolva
megleshettük a gyapotpiheként
lebegő kócsagot,
és ahol oly gyakran áldoztunk
a szerelem oltárán.
Kicsit később, elernyedve,
édesdeden összeölelkezve,
lusta ritkasággal bizony
az is megadatott,
hogy a párálló légben
gyönyöröktől telve
hallgathattuk a szférák zenéjét.
Régmúlt idők dámáinak,
sóvár tekintetű asszonyoknak,
szűz leányszíveknek
titkát kutatni ugyanolyan
hiába való botorság,
mint farkasalmába harapni,
majd düftin párnába fúrt fejjel sírni
nesztelen léptű
szadduceus delnőnk
hűtlenségén,
az ében bőrénél
feketébb lelkiismeretű
namíb ágyasunk ármányain,
vagy keseregnünk
a ripők pózban
magamagát mórikáló
kappadókiai kedvesünk
szemérmetlenségén.
Bölcsebb vagy Testvérem,
ha végre zűrzavaros érzelmeid
iszákjának mélyére süllyesztett
értelmed kulcsát megleled,
mely révén fölkattinthatod
az öröktől fogva élő igazságok
három akarattal lezárt szelencéjét,
és akkor talán
egy rebbenésnyi idő alatt
rádöbbensz a riadt válaszok
előtüremkedő igazára
– amit ugye, jószerével
aggályosan sejdítettél,
régtől fogva valahol bévül,
ezerszer megértettél,
hogy az öregedés
fanyarú szagába hajló életed
végéig velődbe égették
a nők kiismerhetetlenségéből
fakadó férfiúi magányunk
szomorú ítéletét.
Szentencia:
Nőknek
könnye,
az íriszükben lobogó
pilács tüzéből fogant
gyöngynek cseppje
csupán talmi ragyogás,
amit a vetélytárs
könnye
rögvest fölszárít.
Tehát,
ha zokogást vélsz hallani,
ne kutasd, ki zokog.
Te zokogsz árván.
A Kifürkészhetetlen Szándékú
reánk testálta
a férfiúi magányt,
mely ellen tennünk nem lehet.
Ez az ő akarata,
dicsértessék hát Szent Neve!
Ujjgyakorlat 2.
A Semmi Ölén lévők malasztja
Tudd meg, hogy igazán szabad nem lehetsz. Míg élsz, jajong benned a félelem, vergődsz a kétségeidből szőtt hálóban, és a legárvább pillanataidat is megkörnyékezi a puha léptű balsejtelem, Beliál űzelme.
Nincs igazi jó itt lenn, a pőre szükségszerűség síkjában.
Bajodra fönn a válasz, a határtalanban.
Mondod, béklyóban a léted?
Kalodába zárt értelmed zsarnok módra uralja romló tested porhüvelyét?
Ketrecben vergődünk Barátom mindahányan.
Megmérhető vagy, ezért tőled több a végtelen, ahogy a fénysugártól is több a nappal ragyogó világossága. A vaksi tudás hunyorgását hétszer hétszázszor fölülmúlja a tágra nyílt szemű bölcsesség.
Inkább figyelj azokon az éjszakákon, amelyeken a kicsorbult pengéjű sarlós hold oly szánakozón bambul. Ha vánkosodon nyugszol, míg fejed könyökhajlatodon pihen, és hullakék körmű fénye arcodat cirógatja, illékony lelked útra kél, mint buborék a patak sodrában. Hallgass és mosolyogj!
Csillogó gyöngyharmat leszel csupán, pókhálónak fonalán, amin lobot vet sugára a fölkelő napnak. Hátrafordulnod, viszanézned dőreség. Az igézet fonalát szakajtanád. A látszaton túl aztán megismered a Kiteljesedést, melynek megadod magad, hogy eltűnj és eggyé légy benne, akár a tengerbe hulló sós könnycsepp.
Ott majd megleled valamennyi szerelmedet.
Az általad elbájolt harmichárom asszonyt, és még kétannyit, aki Téged elhagyott. Feledett leánypajtásaid légiója fog reád nevetni, és a gyöngyházszín-fehér babák kacagásától lesz hangos a lelked, mert idea leszel magamagad is az ideák között. Fölsejlik majd megannyi soha észre nem vett gesztus: egy kedves arc halovány pírja, a finoman megremegő kézfogás melege, egy késő délutáni tétova tekintet, a delejtől izzó karbunkulus szempár átható pillantása a benne vonagló kérdés buja mezítelenségével. Megérted a régen elhalt titkos érintések miértjeit, lopott simogatások gyönyörét és a szempillák sötét árnyékában a sóvárgás lázas kútjának mélyén a régi képmásodat látod majd visszatükröződni. Szétszóródott életed szilánkjai ekkor, és csakis ekkor összeilleszkednek, élő a halott dolog mellé magasztosul, egy kolosszális rózsaablak gyanánt összeáll a Megbonthatatlan: alanti a fölül lévővel, a mögöttes az elülsővel, hogy végül az idő hozzáidomuljon az időtlenséghez.
Álmodban kóstolgasd boldogságod, mert futva telik el életed.
A jó gyomor jó álom. A jó álom pedig a jó szívnek titka.
Napszállat után ne egyél.
Ujjgyakorlat
Alkmaión szemére
A méltán áhitott áfiumot a Nagy Négyarcúnak ágense, a gyógyító varázslattal bíró férfiú, az edemiták közül a Tévedhetetlen kezével kiválasztott minden titkok előcsalogatója birtokolja.
Onnét ismerszik meg, hogy amikor a Szentély rézsűs bélletű kapuzatában valamelyik szerelmére vár, fölötte az oromzat lőrésszerű kettős ikerablakain átjegelő holdfény - lázában is éber - kőszén szemén visszacsillámlik.
Tőle elalélnak a tavaszi jázminbimbók illatába öltöztetettek, a kígyóderekúak, a csiklandó kacajú najádok, a hétfájdalmú, ám büszke nők.
Mert pallérozott tudású, de fesztelen társalgó, és cifra szavakkal ostromolja őket, de nem tolakodó; halk szavú és mégis erélyes; megszállottságában józan bölcselő, ezért mégsem őrült; ugyanakkor bigott aszkézis nélkül a szerénység erejét sugalló Homo Primae tud lenni még a vágyaktól fuldokló párás éjjelek múltával is.
Ilyenkor a szír sivatag felől a hajnal viasza vonja be a mohos pilasztereket. Conkjaikon túl fölsejlik a cédrusként döfődő nagymecset óarany süvege. A szédítő magasságban pedig, a bordás tűztorony vörös téglából rakott hengerére guzsalyodó körerkélyen a müezzin – ajakán a Kimondhatatlant dicsőítő első szúrával – arcát naptámadatnak fordítva malasztot könyörög a nép megvakult fiainak: azoknak az immáron lelketlen páráknak, akiknek mostanság az ősi szent tanok hallatán is lebiggyed a szájuk. Az ő képükön az örökös dévaj hunyorgás sunyít, miközben, mint szajhák az erényeiket, veszni hagyják égi hagyományaikat.
Ezek a szánni való, lélektelenül kutakodó, folyton-folyvást kételkedő flótások; nap-nap után júdásfából metszett fustéllyal taglózza le valamennyit az a fölismerés, hogy megátalkodottságukban a tiltott paraván mögé lestek. Jutalmul mit kaptak? Végérvényesen sutba vághatták a reményt, a szenvedélyt és a hitet, ami mindenkoron a teljesség által megélt életet jelentette, s mely nélkül a halandó léte nem egyéb, mint bolyongás, a százszor elkárhozottak szurtos éjszakájában.
Ezért mondom Néked: kecske begyulladt tőgyéből nyert savót használj!
És aztán fejni!
Rendszeresen fejni!
Pk