Már megint a vérengzésről



Olvasom ám, kicsit odébb, de még ezen a világszőttesen, hogy újfent lángol a polémia, hogy akkor most pontosan mennyi ártatlan apát-fiút, kishivatalnokot, vendéglőst, nagygazdát meg papot gyilkolásztak meg '44 őszén a nem csak diadaltól ittas, magukat partizánnak valló szerb szabadcsapatok.

Tán le kéne szögeznünk, nagy rezsdásodó százas ékekkel, rejtőiesen tiszta vizet öntve a nyílt kártyákba, hogy a vérfürdő kitervelői és végrehajtói nem a karsztos hegyekből lecsuszingáló torzonborz bocskoros figurák voltak, hanem - és ez az iszonyat bája - a meggyilkolt magyar emberek szerb ajkú szomszédai, utcabelijei, egykori ivócimboráik avagy haragosaik. Ahol lakom, még a hatvanas-hetvenes években is újjal mutogatták a főutcán vasárnap délutánonként sétálgató nyugdíjas hóhérokat...

Mélázni azon, hogy vajh' arányos válaszlépés volt-é eme galád tett, a '41-es újvidéki razziára, illetőleg a súly elvetésének esete forog-e fönn - nos ez bizony nekem hipokrita okoskodás. A bevonuló magyar csapatokat majdnem minden településen érték atrocitások, nálunk például (nagyanyám elmondása szerint) egy padlásról ásót dobtak közéjük. A bátor, vagy egyszerűen csak szegény hülye szerbet persze nem dicsérték meg érte, megrázták fölötte a pofonfát, de megmaradt, nem lett belőle márványba álmodott néphős egy gazos közterecske magányában.

Azt sem árt tudni, hogy a magukat partizánnak aposztrofáló kommunista(?) bandák, szeretett(?) Titó atyánkkal az élen kábé akkora legitimitással bírtak, mint mostanság Aszlan Maszhadov és kései tanítványi, valahol az ingusföldi bércek között. Nem vagyok katonai ügyész és a hadijogról is csak annyit tudok, hogy általában az erősebb kutya szok' izélni, de az tótumfaktum, hogy az irreguláris, egyengúnya, azonosítók és nemzetközi elismertség híján, puszta golyószóróba és aknavetőbe öltözködött siserahadat szimplán leterroristázzák. A Wermacht szerint is "partisanen-banditen". (Ennyit bármelyik vadkeleti júgó háborús filmből le lehet szűrni.) Ergo, kilövési engedéllyel lehetett őket irtani, amit becsülettel meg is tett a magyar hadvezetés, amikor is - nagyon helyesen - határvadász alakulatokkal fölszámolták a Sajkás-vidéki ellenálló gócokat.
Háborúban pusztítani köll az ellent, mert ott vissza is lőnek.

Ez egy ilyen férfias - és meglehetősen ostoba játék, viszonylag érthető szabályokkal. Az már magától értetődik, hogy ugyane környék magyar lakosságát a reváns idején de facto kiirtották, táborokba zárták vagy 'jobbik esetben' örökre elűzték. Matuska Mártont, vagy Forró Lajost tessenek olvasni, mindketten az életükből néhány évtizedet már rááldoztak a kutatásokra, dokumentumköteteik elszakítanák egy silányabb minőségű bevásárlószatyor fülét is. Ám ha valaki netán ínyenc, kéjelegni akar mások megesett borzalmain, szereti az oral hystory setétben vacogtató mocskát az húzza össze a függönyét, vegye fel a szögecselt latex herevédőjét és olvassa el Teleki Júlia - egykori lágerlakó, ma emberjogi harcos - dokumentumregényét, Keresem az apám sírját címmel. A túlélők vallomásaiból megtudhatja milyen mély a pokol bugyra, meg az emberi aljasság.

A belgrádi elit Londonban hörpölte a teát, meg a sljivovicát, kanalazták a kajmakot és várták a móka végét, hogy végre eldöntessék: A német vagy az angol lesz a kötelező idegen nyelv a nisi, kragujeváci, vranjei kisdiákok számára. Az orosz volt a "c" variáns.

És bejött.
Szerjózsáék segedelmével végigdúlatott a Délvidék, a bánáti németeket valahonnét ismerős módszerrel bevagonírozták, a földtúró jámbor bácskai magyarokat pedig kicsit kipusztították. Csak a 600 lelket számláló Tisza-parti Adorján falucskában 80 embert lőttek vagy vertek agyon.
Martonoson, a '70-es években épített folyóparti töltés vonalát áldott emlékű Vlajkó bácsi, a falu szerb vezetője megmásíttatta, egy helyen kanyart iktattak be kérésére, minden földrajzi vagy vízrajzi indok nélkül. Mint utóbb kiderült, a szerb városatya(!) tudta, hogy azon a ponton martonosi magyarok tömegsírja van és ezért szándékosan eltereltette a gátat, nehogy több méternyi földet dózeroljonak rájuk. Pedig a titói rendszert szolgálta, a fejével játszott, de ember maradt.

És most, ami pedig fáj.
Idáig egy anyaországi politikusnak sem volt még ándungja fejet hajtani az ártatlan áldozatok hantjainál. Mert ezeknek a szerencsétleneknek nemhogy végtisztesség, de fejfa sem adatott. A dögtelepeken, folyó-menti bozótosban elföldelt véreink emlékének állított kopjafákat, feszületeket 2008-ban csakúgy, mint annak előtte, ismeretlen kezek - kidöntik, fölgyújtják. Teszik mindezt valahol Európában, hat és fél évtizednyi rossz lelkiismerettel, gyáván, halotti porában is gyalázva negyvenezernyi ártatlan magyar embert. A szerb történetírás, mint macska a piszkát takargatja, a mai napig elhazudja a történteket.

Ha Magyarországon lett volna nemzetpolitika - ami most már megint éledezni látszik -, akkor lett volna esély arra, hogy hatvan-hetven év után végre meggyászolhassuk öregapáinkat, soha nem ismert nagybácsijainkat, a fakuló fotókon féltve őrzött eleinket. De amíg ez az elmúlt garnitúra osztotta a malasztot, addig mi- vajdasági, bácskai, határon túli magyarok csak ennenmagunkra számíthattunk.
Reméljük most minden másképpen lesz.