A megigazult Noel Mosh’dul titkos receptkönyve
A Semmi Ölén lévők malasztja
Tudd meg, hogy igazán szabad nem lehetsz. Míg élsz, jajong benned a félelem, vergődsz a kétségeidből szőtt hálóban, és a legárvább pillanataidat is megkörnyékezi a puha léptű balsejtelem, Beliál űzelme.
Nincs igazi jó itt lenn, a pőre szükségszerűség síkjában.
Bajodra fönn a válasz, a határtalanban.
Mondod, béklyóban a léted?
Kalodába zárt értelmed zsarnok módra uralja romló tested porhüvelyét?
Ketrecben vergődünk Barátom mindahányan.
Megmérhető vagy, ezért tőled több a végtelen, ahogy a fénysugártól is több a nappal ragyogó világossága. A vaksi tudás hunyorgását hétszer hétszázszor fölülmúlja a tágra nyílt szemű bölcsesség.
Inkább figyelj azokon az éjszakákon, amelyeken a kicsorbult pengéjű sarlós hold oly szánakozón bambul. Ha vánkosodon nyugszol, míg fejed könyökhajlatodon pihen, és hullakék körmű fénye arcodat cirógatja, illékony lelked útra kél, mint buborék a patak sodrában. Hallgass és mosolyogj!
Csillogó gyöngyharmat leszel csupán, pókhálónak fonalán, amin lobot vet sugára a fölkelő napnak. Hátrafordulnod, viszanézned dőreség. Az igézet fonalát szakajtanád. A látszaton túl aztán megismered a Kiteljesedést, melynek megadod magad, hogy eltűnj és eggyé légy benne, akár a tengerbe hulló sós könnycsepp.
Ott majd megleled valamennyi szerelmedet.
Az általad elbájolt harmichárom asszonyt, és még kétannyit, aki Téged elhagyott. Feledett leánypajtásaid légiója fog reád nevetni, és a gyöngyházszín-fehér babák kacagásától lesz hangos a lelked, mert idea leszel magamagad is az ideák között. Fölsejlik majd megannyi soha észre nem vett gesztus: egy kedves arc halovány pírja, a finoman megremegő kézfogás melege, egy késő délutáni tétova tekintet, a delejtől izzó karbunkulus szempár átható pillantása a benne vonagló kérdés buja mezítelenségével. Megérted a régen elhalt titkos érintések miértjeit, lopott simogatások gyönyörét és a szempillák sötét árnyékában a sóvárgás lázas kútjának mélyén a régi képmásodat látod majd visszatükröződni. Szétszóródott életed szilánkjai ekkor, és csakis ekkor összeilleszkednek, élő a halott dolog mellé magasztosul, egy kolosszális rózsaablak gyanánt összeáll a Megbonthatatlan: alanti a fölül lévővel, a mögöttes az elülsővel, hogy végül az idő hozzáidomuljon az időtlenséghez.
Álmodban kóstolgasd boldogságod, mert futva telik el életed.
A jó gyomor jó álom. A jó álom pedig a jó szívnek titka.
Napszállat után ne egyél.
A Semmi Ölén lévők malasztja
Tudd meg, hogy igazán szabad nem lehetsz. Míg élsz, jajong benned a félelem, vergődsz a kétségeidből szőtt hálóban, és a legárvább pillanataidat is megkörnyékezi a puha léptű balsejtelem, Beliál űzelme.
Nincs igazi jó itt lenn, a pőre szükségszerűség síkjában.
Bajodra fönn a válasz, a határtalanban.
Mondod, béklyóban a léted?
Kalodába zárt értelmed zsarnok módra uralja romló tested porhüvelyét?
Ketrecben vergődünk Barátom mindahányan.
Megmérhető vagy, ezért tőled több a végtelen, ahogy a fénysugártól is több a nappal ragyogó világossága. A vaksi tudás hunyorgását hétszer hétszázszor fölülmúlja a tágra nyílt szemű bölcsesség.
Inkább figyelj azokon az éjszakákon, amelyeken a kicsorbult pengéjű sarlós hold oly szánakozón bambul. Ha vánkosodon nyugszol, míg fejed könyökhajlatodon pihen, és hullakék körmű fénye arcodat cirógatja, illékony lelked útra kél, mint buborék a patak sodrában. Hallgass és mosolyogj!
Csillogó gyöngyharmat leszel csupán, pókhálónak fonalán, amin lobot vet sugára a fölkelő napnak. Hátrafordulnod, viszanézned dőreség. Az igézet fonalát szakajtanád. A látszaton túl aztán megismered a Kiteljesedést, melynek megadod magad, hogy eltűnj és eggyé légy benne, akár a tengerbe hulló sós könnycsepp.
Ott majd megleled valamennyi szerelmedet.
Az általad elbájolt harmichárom asszonyt, és még kétannyit, aki Téged elhagyott. Feledett leánypajtásaid légiója fog reád nevetni, és a gyöngyházszín-fehér babák kacagásától lesz hangos a lelked, mert idea leszel magamagad is az ideák között. Fölsejlik majd megannyi soha észre nem vett gesztus: egy kedves arc halovány pírja, a finoman megremegő kézfogás melege, egy késő délutáni tétova tekintet, a delejtől izzó karbunkulus szempár átható pillantása a benne vonagló kérdés buja mezítelenségével. Megérted a régen elhalt titkos érintések miértjeit, lopott simogatások gyönyörét és a szempillák sötét árnyékában a sóvárgás lázas kútjának mélyén a régi képmásodat látod majd visszatükröződni. Szétszóródott életed szilánkjai ekkor, és csakis ekkor összeilleszkednek, élő a halott dolog mellé magasztosul, egy kolosszális rózsaablak gyanánt összeáll a Megbonthatatlan: alanti a fölül lévővel, a mögöttes az elülsővel, hogy végül az idő hozzáidomuljon az időtlenséghez.
Álmodban kóstolgasd boldogságod, mert futva telik el életed.
A jó gyomor jó álom. A jó álom pedig a jó szívnek titka.
Napszállat után ne egyél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése