Örök jobbik részünk: A nő

Kép és szöveg: Pósa Károly

Nőnapot megelőző írás



Belőlem valaki útra vált
Útra a jobbik részem
Kiment belőlem, itt hagyott
Csak úgy észrevétlen

Félre se néztem, annyi volt
Csak annyi volt, egy szót se szólt
Hirtelen elment, itt hagyott
Valaki útra vált, a jobbik részem.

Cseh Tamás

Megint a dalnok szól, aki megénekelte azt, hogy „elhagytam kérem vagy harminckilenc asszonyt és kétannyi elhagyott…”, mert ebben a mi szép új világunkban nő és férfi viszonyáról nagyon sok újdonságot már nem tudunk elmondani.

Mert mi, huszadik században megvajúdott emberek vagyunk a kötöttség és mélység nélküli nemzedék. A nemzedékünk nem ismeri a boldogságot, nem ismeri a hazát, nem szeretünk tenni, nem tudunk elbúcsúzni. Meghalni is csak kényszeredetten tudunk. A mi napunk csak egy rés, a szerelmünk kegyetlen, szokásaink berögzült mozdulatok, panelek, beszédünk közhely. Fiatalságunk nem is volt. Nemzedékünknek nincsenek határai, nincsenek gátlásai, minket nem véd meg senki.

Pedig mennyire szeretnénk teljes, egész életet megélni! Ám hamar észrevetetik velünk, hogy a világunk értékrendje ficamodottá lett. Úgy kell lennünk, ahogy ez a kerge korszellem diktálja. Az alanti kerül fölülre, a bal összecserélődik a jobbal, az ördög zsolozsmázik, míg az angyalok káromkodnak és jobbik részünk – a nő – valahogy mindeközben itt hagy bennünket.

Elmegy dolgozni két műszakban, élsportolónak készül, megmássza a hegyeket, egyetemen tanít, vagy esti iskolába jár, autót vezet, nyolc órán át gyári futószalag mellett áll, nyeli a füstöt, írja ki a számlákat, aktatáskát cipel, két mobiltelefonon üzletet köt, kalácsot süt és dunsztolja a meggyet, éjjel grafikonokat készít, óravázlatot ír, mosolyog a hűtőpulton túli vevőre, kenyeret szel, ablakot pucol, éjfélig könyvel vagy zárszámadást készít... És mi – férfiak - fokozatosan lemaradunk mellőlük.

A magyar nyelv alapvetően szókimondó.

A világos és a sötét, a hideg és a meleg, a száraz és a vizes csak egymástól kap értelmet, a másik függvényében lesz létjogosultsága. Ahogy a pohár víznek a szomjúság, úgy a férfinak a nő ad igaz és teljes létet. Kiegészítjük egymást az idők kezdete óta. Egymásé vagyunk. Nem egy másé!

A házastársak is házas felek. Az asszony - feleség - egy teljes, egész, ép közösség egyik fele! Még a barátság is bonthatatlanul egy, amelyet nyelvünk két ember – felebarát – egyenrangú kapcsolataként fog fel és tolmácsol. Feleségemmel, felebarátommal vagyok kerek egész!

A magyar nyelvi észjárásban a teljesség, az épség – szent.

A magyar családok közel 20 százalékában sajnos egyetlen szülő neveli gyermekét. Ez az egyetlen – az esetek döntő részében - az anya.
Kívánatos lenne, hogy csökkenjen a csonka családok száma. Növekedjen, épüljön az ép családoké! Ép ésszel csak ezt lehet kibírni. Féleszű az, aki ezt tagadja. A magyar nem egyszeműt, egylábút, egykarút mond az egyik végtagját vagy szemét vesztett ember esetében, hanem félszeműt, féllábút, félkarút. Mi ketten, feleség és férj lehetünk egy, és teljes, szervesen összetartozó erő. Csakis férfi és nő kapcsolata, a szent frigy az, amiből élet szökkenhet szárba.

Persze, vannak sokan, sajnos nagyon sokan, akik ködlovagok, a divathóbort és saját önzésük megszállottjai. A kényelem és a felelősség nélküli jómód bajnokai vagy éppenséggel amazonjai. Nem megvetnünk kell őket, hanem sajnálni.
Mert talán soha nem lesz alkalmuk megélni a csodát: a megújulást, a gyermekáldást, a család melegét, mindazt, amit kettősségében is egybeforraszt a Teremtő.

Mi, férfiak csak remélni tudjuk, hogy tökéletlenségünk okán még inkább szerethetőek leszünk. Hogy anyáink, nőink, lányaink eredendő kedvességük, lágyságuk simogató szeretetétől erőt kapunk. Hogy köszönetet mondhassunk a mindenkori örök nőnek.
Bizonyosan úgy rendeltetett, hogy ő legyen a jobbik részünk.

Aztán meg néha révedezzünk el – csak úgy, a játék kedvéért - hogy ezen a földön nő nélkül milyen egyszerű, milyen átlátható, milyen nyugalmas és megérthető lenne minden!

És milyen reménytelenül szomorú.