Pósa Károly: Ember a vízben

Nem az a baj
Hogy a minden
Lett idegen.

Hogy másképp van

Idelenn,
Mint Önök között

A megkörösztözött

Volt odafent.
A baj,

Hogy dal híján

Eretnek csönd

Van a fülemben.

És a biciklit is

Szőrén ülöm meg.

Mert
Egy ideje már, hogy

- Szeressek bárhogy –,

Levettem
A rongyos ruhám,
S ha már
Levettem,
Magamat többször

Is levetem.
Akár:

A hajókorláton át.

A világ magát látta

- Tükröm-tükröm,

Összetöröm -

És alkotott.

A megátalkodott.

Így lett víz szennye,

Mi nem igaz.

Mind nem vigasz.

Ami nem a helyén az.

Más: mi lehet?

Bókok Káinnak

A leples álruhásnak.

Ez a kikelet

Fagy-lehelet.

Fals ígéretek.

Csókok a kínnak,

Meg Júdásnak,

A leplezett árulásnak.

Vására a hiúságnak.

A tél elrúgta érveit

Nekem meg az éveim

Eme piszkos

Rossz arcú idő

Anyagyilkos,
Édesapára ütő.

Bevallottan.
Március keservei.

A tavasz

Bú-állottan
Kétrét görnyed

Míg odébb, föntebb
Kik azt hiszik vétlenek,

Föl-fölröhögnek.
Idétlenek.
Pezsgőzőn, tétlenen.

Ringó hullámon
Hitvány csézában.
Rengő hullákon
Halvány láz-árban.
Úszom alattuk.
Vízből ki nem vehetőn.
Hervadni kezd a világosság. 
Felejthetőn.