Pósa Károly: A culáger

Nem tudhatod, melyik bölcsőben alszik
A nagy, a bölcs, a szent, kit vár e föld,
Kinek szava majd egy világra hallik
S ki egykor millió vágyat betölt!
Juhász Gyula
1883. április 4. – 1937. április 6.

Április eleje havazást és éjszakai fagyokat hozott. Hajnalban még eső esett és az ónszürke föllegek olyan reménytelenül borultak a jéggel összepántolt pocsolyákra, mint tegnapi halottra a szemfödő.
A kocsma előtt fél tucat bicikli van letámasztva. Odabent füst. A kardigánjába burkolózott pincérnő a kályhával vesződik. Most gyújtott be, vizes a fa, nehezen gyullad. A söntés körül nagykabátos emberek. Ki szatyorral, ki kosárral. Még a reggeli előtt betértek egy pohárkára. Többnyire pálinka van előttük, némelyik kezében kávéscsésze gőzöl. A kályha füstje elnyomja az olcsó cigaretták szagát. Halkan szól a rádió, azt se hallani szerb vagy magyar nyelvűek a hírek? Kinek használ, ha kora reggel már azzal kürtölik tele a fejeket, hogy semmi se változott, sőt, az éjszaka még rosszabbra fordult a világ állapota? Az idő agyoncsapni való, marad a tél. Akárki tapasztalhatja. A kajszibaracknak annyi, a szőlő tán nem sínyli meg ezt a kenyeretlen időjárást. De a tűzrevaló vészesen húzza össze a lábát.
Bekecses fiatalember mellett egy idős bácsi. Bajsza konya és az arcát akárha baltával faragták volna. Ülnek az asztalnál, nagy ritkán szót váltanak. A fiatalabb beszél, az öreg hallgatja. Ekkor-akkor közbevet valamit. Övé már a vénség szűkszavú bölcsessége.
A fiatalember ragyás. Hadar és gesztikulál.
- Ez az ország kész. Itt semmi nem működik. Munka nincs, ha van, akkor meg beledöglesz, de pénzt akkor se keresel rendesen. Mondom magának, hogy vége. Én itten nem maradok. Kiment a sógorom is, harmadmagával. Három-négyórányi autókázás, és belecsöppen az ember a jólétbe. Ausztriába vannak, feketén dolgoznak, de nem bánja. Újévkor a bécsi főutcán pezsgőztek. Náluk öt euró a sör. De annak a habja megtartja a húszdináros érmét! Vittek ki egy nejlonzacskónyit, mert beveszi a parkolóóra, oszt euróért árulják a húszasokat… - nevet saját magán, majd hozzáteszi - Semmi baja. Majdnem ezer eurót keres… – a szapora beszédű bekecses beszippantott szájjal nézi az öreget, lesi az irdatlan pénzösszeg említése utáni reakciót, de amaz rezzenéstelen arccal néz kifelé a maszatos ablakon. A fiatalabb a pohár után nyúl és tovább próbálkozik:
- Most még Bécsben vannak. A dolog könnyű, kőművesek keze alá dolgozik.
- Culáger – bólint az öreg. A bekecses észrevehetően megörül a szónak, kap az alkalmon, hogy végre valami diskurzus indulhat.
- Az hát! Ugyanazt csinálja, mint idehaza, csak ötször annyi pénzért… - aztán kissé elbizonytalanodva hozzáteszi – csak hát a lakbér kicsit drága. Egy ágyért fizet háromszáz eurót. Meg annak is ad háromszázat, aki kivitte. Jár a szervezőnek. Másképpen nincs meló.
Az öreg először veszi le a tekintetét az ablakról. A bekecses szemét keresi:
- Háromszáz meg háromszáz, az hatszáz. Mi marad neki?
Az ifjabbik kezében megáll a pohár.
- Várjon csak bátyám, hát hazafelé is ad az asszonynak kettőszázat. Köll a gyerekekre, iskolára…
- Oszt a maradék kettőszázból olyan szépen él abban a Bécsben?! – villan az öreg tekintete.
A szapora beszédű szemmel láthatóan zavarba jön. Töri a fejét valami frappáns válaszon, de a száját se nyithatja, mert a bajuszos tata csak mondja, kíméletlen éllel:
- Ahol a sört drágán mérik, ott más se olcsó. Az élet se! Akkor meg minek ment ki?! Egymagába nyomorogni?! Itthon is keres kettőszázat, ha culágerkodik. És a családjával van, a saját ura. Nem mások rabszolgája.
A bekecses fölfortyan.
- Mit tudja maga már, mi az, hogy élet?! A maga idejébe elég volt egy ló. De máma már jó autó nélkül nem ember az ember. Akik kint vannak, gyűjthetnek lapos tévére, meg mikrohullámú sütőre. Hozzák haza a használt mélyhűtőket! És látják a világot, ami nem ilyen szegény, mint a miénk! Maguknak, vén csontoknak elég a barna kenyér, de én fehéret akarok enni – a ragya világít az arcán, míg beszél.
A megemelt hangra fölfigyel a kocsma. Néhányan közbedörmögnek. Egy orosz sapkás, alacsony, zsíros képű férfi a bekecseshez fordul, és úgy szól, hogy mások is értsék:
- Én egy éve gyüttem haza. Két és fél évig bírtam kint. Ott se fenékig tejföl az élet. Pedig már a szót is értettem, mégse köllöttem a németnek. Ott gyün rá az ember arra, hogy mindenütt jó, de a legjobb otthon. Majd meglátod...
Sűrű csönd telepszik a bentiekre. Mindenki a hallottakat emészti. Ki-ki a saját gondolataiba mélyed, lesik a belső súgta hangokat. Aztán valaki rágyújt, koppan az öngyújtója, megszűnik a varázs.
Az öreg és a bekecses egyszerre intenek a pincérnőnek. A fiatalabb átnyúl az asztalon:
- Hagyja bátyám! A vendégem volt máma.

Csörömpölve nyílik az ajtó, gumicsizmák toporognak a söntés előtt. A vaskályhában a láng végre erőre kapott. Elkél a meleg.
Bár most volt húsvét, cudar idő járja már egy ideje.

Magyarkanizsa, 2013. április 1.