Horgos újratöltve 2.0

Utazók

  

1.

Húsz éves sem voltam, amikor még mertem reménykedni. Költőien merész, bohó ifjú korban megengedhető a feltétel nélküli bizalom. A kritikátlan idealizmus. Bocsánatos bűn.

A fiatalság zsenge észjárásának velejárója. Akkoriban, közkatonaként még azt hittem, hogy ami délszláv műzenét meghallgattat velem a mostoha sors, az csupán múló emlék lesz. Hogy föl fog csöpörödni egy új, okosabb, jobb képességekkel megáldott generáció, akiknek ez az ordító giccsparádé a rossz ízű múltat fogja jelképezni. Hogy a következő húsz év végén már más lesz a világ. Nevetik majd, lesajnálóan, és úgy lesznek vele, mintha a mában rizsporos parókában és harisnyában mászkáló embert látnánk.
Nem így történt.

A karsztos hegyek tangója tovább él. Mit él… Virul! Vele együtt bömböl ritmusgépre a magyar népi zene nejlonzacskósított verziója, a lakodalmas rock. Stadionokat töltenek meg a bukszaszájú, földúcolt csecsű delnők, ordít a műanyag cucc (a kézzel – hírlik: jó pénzért - nagyon is fogható „előadó”, meg az éteren körösztül hallatszódó muzsikája) a tévé- és rádióállomásokon, miközben üresen konganak a mozik, és ingyenjeggyel is nehéz közönséget verbuválni egy színházi előadásra. És nagyon fura érzés Lepa Brenára meg a 3+2 együttesre egyfajta nosztalgiával gondolnom. Hogy ezekhez képest, még ők is egyfajta megugrandó küszöböt képviseltek.

2.

Aztán úgy esett, hogy harmincvalahány évesen megint megtalált a reménykedés.

Pedig addigra ért ez-az. Tapasztalatot szereztem. Hajjaj.
Mentségemre szolgáljon, hogy talán pont e keserveknek köszönve áhítottam, bizakodtam.
Hinni szerettem volna abban, hogy a határok hamarosan nekünk is átjárhatóak lesznek.

Kell-e mondanom, hogy ez sem a vágyaim szerint alakult?

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem minden határőr-bódé látványától összeugrik a gyomrom. A hullámbádogból tákoltétól csak úgy, mint a puccos üvegkalitkáétól. Hisz a sorompó az emitt is sorompó. Megmagyarázhatatlan ellenszenv és félelem kúszik belém. Zsibbasztó a kétség: vajon mit találnak nálam? Jó, vagy rossz váltást fogok-e ki? Aznap milyen lábbal kelt föl az engem vegzáló szerv? Üt-e pecsétet, akkorát, mint az öklöm, a passzusom féltve vigyázott üres oldalának kellős közepére, netán csak lazán ellegyint magától? Jézusom, mekkora lesz a sor? Elég időt szántunk-e a határátkelésre? Pest Kanizsától jó kétórányira van, de határátlépéssel együtt kilencven évnyire.

Nincs módom megszabadulni ettől a nyomasztó érzéstől. Vannak ismerőseim, itthoniak meg magyarországiak, akiknek egy jó ideje az országhatárok átlépése az uniós normák szerint történik. Semmi várakozás, matatás, ki- és bepakoltatás, idegőrlő várakozás. Néha egy-egy rutinvizsgálat, majd udvarias szalutálás. Kézcsókommal, istenvelükkel.

Bezzeg a másik sávban!
Mintha szégyenpadból állna föl az ember. Aztán a vallatás tortúrája:

„Persze, hogy én vagyok a képen. Csak az a szegény jó borbélyom… Nagyobb összegű valuta? Maga szerint határbusszal utaznak a milliomosok? Nem kérem, nem viszek semmit. Nem dohányzom, sajnos nincs cigarettám. Alkohol? Ebben a melegben? Na jó, vállalom... Egy hideg sör jólesne, mit tagadjam. Hová megyek? Mi köze hozzá? Leellenőrzi? Jó. Makóra, hagymabálba. Tudom, hogy augusztusban nincs báli szezon. De mit várt, mit válaszolok? Hogy a Blaha Lujza téren fogom a bombámat fölrobbantani, amit a jugoszláv békaemberek ürgebőrbe varrva a Duna vize alatt átadtak nekem? Támadóan csillog a szemüvegem lencséje? A szennyes zoknijaim nemzetbiztonsági kockázatot jelenthetnek? Netán túl sok a motyómban a magyar nyelvű könyv, magazin meg az újság? Szerepzavar lehet magánál biztos úr, mert az ilyesmi a túloldali szerb kollégájának a szemét szokta szúrni. Már-már gyanúsan jól beszélek magyarul? Nem tehetek róla, jók voltak a tanáraim. Bevallom, tudok néhány verset is. Verjem ki a fejemből, hagyjam a határon, mert tiltott portékának számít, ami magának nincs: a szellemi kincs?”

Az ilyen és ehhez hasonló párbeszédek mindennaposak. Akárki igazolhat. Megannyi rémtörténetet tudnánk elsorolni. Miként alázzák meg az emberfiát. Kinek, hogyan tapostak a lelkébe. Gyógyír a sok mínuszos tapasztalatunkra, hogy időnként akadnak szép gesztusok is. Üdítően tiszta jellemű vámosok. Akiknek nem kell a szomszédba menniük az udvariasságért, ami ha a szakszerűség alázatával párosul: már nem is hat bántóan a föltartóztatott utazóra. Mert lehet olyan egyenruhással is találkoznunk, akinek a szemében nem egy vizsgálóbíró vagy ügyész rideg szenvtelensége, hanem jó kedély és csöndös megértés tükröződik. Emberséggel dolgukat végző emberek ők is. Nekik illő megköszönni a munkájukat.

Most, hogy a nyári szabadságolások ideje van, akadhat olyan kanizsai, aki átéli mindazt, amiről írtam. Olykor egy mórahalmi kirándulás is hosszú órás várakozás rémtörténetévé válik.

Bedugult határok, tömött kocsisorok, sávok. A rekkenő melegben elájuló, síró gyerekek látványa. Lelketlen, vizet aranyért áruló kufárok mindenütt.

Mindeközben politikai ígéretként a régi-új horgosi határátkelő megnyitásáról beszélnek. A kishatárforgalomnak szánva. Ami maga lesz az üdvösség. Megint egy új sorompóval…

Öles léptekkel haladunk Európa felé.
Hogy mekkora ez a tempó, és milyen a minősége: elég, ha pillantásunkat a horgosi határövezet koszlott termináljára vetjük. Meg a szemétben, bűzben fuldokolókra.

Elveszi majd a kedvünket. És ami ettől rosszabb: a hitünket.
Dagad bennem a félelem, hogy valamit nagyon elcsesztünk.

Pósa Károly