Minden alig kenyerünket...

Életem talán legnagyobb pofonját még a katonaságnál kaptam.

A cimborám, egy Ruljević nevű szerb fiú adta. De akkorát, hogy a sapkám méterekkel odébb repült. Most is belesajdulok, ahogy írom. Azóta sem mint ütés fáj, hanem fölismerésként, hogy mennyire igaza volt. Bizony, jogosan járt nekem az a kiadós nyakleves…

Akkor már a harmadik napja bóklásztunk a macedón hegyek között. Ötödmagammal. Sosem fogom megtudni mennyit gyalogoltunk. Kefesűrű szúrós bozótban kínlódtunk, teljes fölszereléssel. Meleg volt, nyár, vizünk egy csöpp sem. Ahogy ilyenkor lenni szokott: el is tévedtünk. A gonosz bokrok ágai folyton visszarángattak bennünket a sok cipelt kacat miatt. Mintha abban a bizonyos erdőben az egyszeri ember akarna létrával körösztbe menni. 

Elkeseredésében parancsba adta a tizedesünk, hogy minden fölösleges tehertől szabaduljunk meg.

Röpültek a hálózsák-alátétek, esőkabátok, tartalék sátorlapok. Kivettem a hátizsákomban három napon át hurcolászott, már régen kőkeményre, ehetetlenre száradt kenyeret és a többi holmi után lódítottam. Ruljević akkor mellém lépett, a következő pillanatban meg mintha az ég szakadt volna rám. A nyakleves amilyen váratlan, annyira kemény, csattanós volt. A döbbent csendben a szerb fiú a kenyeret fölvette, megcsókolta, háromszor körösztöt vetett pravoszláv módra, aztán puha mozdulattal, gyöngéden, csaknem bocsánatkérően visszatette a földre. Szó nem hangzott el, mentünk tovább a vakvilágba. Engem meg mardosott a szégyen, hogy ilyen illetlenül, megfeledkezve a tiszteletről, mindennapi kenyerünkkel megtettem a gyalázatot.

Hónapokkal később könnyekkel a szemünkbe váltunk szét Ruljevićtyel. Sosem láttam többet. A címe elkallódott, azt sem tudom él-e? Pedig azt a pofont ma is megköszönném neki…
Egyszer és mindenkorra megtanított arra, hogy a kenyér szentsége sérthetetlen. Megjegyeztem egy életre, hogy az ennivaló iránti alázat íratlan erkölcsi mérce, ami egyidős az emberrel. Olyan szigorú ez a parancs, mint az emberölés tilalma, vagy az, hogy senki az apjára kezet ne emeljen.

Vagyishogy - ez jó sokáig így volt. De ma mintha egészen más világ lenne.

Mára beigazolódni látszik az a gyötrő balsejtelmem, hogy már semmi se számít.

Az eldobott kenyér, a kukába kihajított uzsonna, a fákon megrohadó gyümölcs és a nagyüzemekben, milliónyi ketrecben tengődő tyúk tragédiája sem. Az újrahasznosított állati ürülékből készített tápszertől szaglik a pulyka meg a disznóhús. Az iszonyat üli nászát.

Csak a Teremtő tudja, mifélét meg nem etetnek velünk! Elérkeztünk oda, hogy semmi sem az, aminek látszik. Sonkaszerű a gyanús hús, májasként eladott, máj nélküli agyonfűszerezett tőkevakarék a kínálat. Szőlőt soha nem látott bort mérnek. De az sem jár jobban, aki a rostos üdítőkre esküszik. Vegyüzemi pancs az egész.

Igaz ez az ennivalónkra is. Arra a töméntelen szennyel telenyomott eleségre, amit nap nap után elfogyasztunk. Vagy divatosabb, de idétlenebb szóhasználattal: beviszünk a szervezetünkbe. Értik ezt? Jó étvágyú emberekből mára „fogyasztókká” züllöttünk. S mint rendszeres fogyasztók – fogyunk is ettől, de rendesen… Elhízás, koleszterin-problémák, cukorszint, ilyen-olyan emésztőszervi megbetegedések – kell-e sorolnom, mi minden bajunk származik a szép új világ táplálkozási szokásaiból?

A rettegett, ma még többnyire halálosnak számító daganatos kórról nem beszélve. Aminek gyógyítására még ugyan nem jött rá az orvostudomány, de az okait-okozóit már sokan tudják. Nagy jajgatás lenne, ha sorban leírnánk azokat a cégeket, termékeket, amelyek az utóbbi évtizedek legnagyobb, napi szinten elkövetett, világméretű tömeg-gyilkosságáért kéne, hogy feleljenek!

Mindez mellett bennünket is terhel felelősség. A tudatos önpusztításunk ténye.

Már nem eszünk, hanem kalóriákat számolgatunk. A szalonnát „békönnek” mondja a sok művelt, és akad szülő, aki még soha nem adott zsíros kenyeret a gyerekének, mert az olyan snassz dolog, parasztos. Ellenben „nutellásat” igen, mert az már rangot jelent kéremszépen, méregdrágán adják a fölső polcról. Sok egyéb konzervüledékkel, vegyszerezett vacakkal, meg a mesterséges színezékkel festett löttyökkel együtt.

Messziről ránk oktrojált Európai Uniós szabványok garantálják a minőséget? Röhej.

Majd ha Brüsszelben paradicsom ízű lesz a paradicsom. Addig viszont illik hallgatni!

Ép ésszel nehéz fölfogni, hogy például egy szabadkai osztálykirándulásnak miért a Mcdonald’sban van a fénypontja?! A gyerekeinket végképp nem fűrészpor-ízű, kilúgozott menüvel kéne szeretni, netán nevelni.

Mert nagyon igaz a mondás, hogy amit eszel, azzá leszel.

Most volt az új kenyerünknek az ünnepe. A tűzijáték pukkanása, a csinnadratta közepette jutott-e valakinek eszébe, egy pillanatig csöndöt teremteni a lelkében és megköszönni azt, hogy a betevő falatért, mindennapi kenyerünkért hálát adjon?

A válasz Önökben van.

Szegény Ruljević! Az idők végezetéig pofozkodhatna.

Pósa Károly