Életem talán legnagyobb pofonját még a
katonaságnál kaptam.
A cimborám, egy Ruljević nevű szerb fiú adta.
De akkorát, hogy a sapkám méterekkel odébb repült. Most is belesajdulok, ahogy
írom. Azóta sem mint ütés fáj, hanem fölismerésként, hogy mennyire igaza volt.
Bizony, jogosan járt nekem az a kiadós nyakleves…
Akkor már a harmadik napja bóklásztunk a
macedón hegyek között. Ötödmagammal. Sosem fogom megtudni mennyit gyalogoltunk.
Kefesűrű szúrós bozótban kínlódtunk, teljes fölszereléssel. Meleg volt, nyár,
vizünk egy csöpp sem. Ahogy ilyenkor lenni szokott: el is tévedtünk. A gonosz
bokrok ágai folyton visszarángattak bennünket a sok cipelt kacat miatt. Mintha
abban a bizonyos erdőben az egyszeri ember akarna létrával körösztbe menni.
Elkeseredésében parancsba adta a tizedesünk,
hogy minden fölösleges tehertől szabaduljunk meg.
Röpültek a hálózsák-alátétek, esőkabátok,
tartalék sátorlapok. Kivettem a hátizsákomban három napon át hurcolászott, már
régen kőkeményre, ehetetlenre száradt kenyeret és a többi holmi után
lódítottam. Ruljević akkor
mellém lépett, a következő pillanatban meg mintha az ég szakadt volna rám. A
nyakleves amilyen váratlan, annyira kemény, csattanós volt. A döbbent csendben
a szerb fiú a kenyeret fölvette, megcsókolta, háromszor körösztöt vetett
pravoszláv módra, aztán puha mozdulattal, gyöngéden, csaknem bocsánatkérően visszatette a földre. Szó nem hangzott el, mentünk tovább a
vakvilágba. Engem meg mardosott a szégyen, hogy ilyen illetlenül, megfeledkezve
a tiszteletről, mindennapi kenyerünkkel megtettem a gyalázatot.
Hónapokkal később könnyekkel a szemünkbe
váltunk szét Ruljevićtyel. Sosem láttam többet. A címe elkallódott, azt sem tudom él-e? Pedig
azt a pofont ma is megköszönném neki…
Egyszer és mindenkorra megtanított arra, hogy a kenyér szentsége sérthetetlen. Megjegyeztem egy életre, hogy az ennivaló iránti alázat íratlan erkölcsi mérce, ami egyidős az emberrel. Olyan szigorú ez a parancs, mint az emberölés tilalma, vagy az, hogy senki az apjára kezet ne emeljen.
Egyszer és mindenkorra megtanított arra, hogy a kenyér szentsége sérthetetlen. Megjegyeztem egy életre, hogy az ennivaló iránti alázat íratlan erkölcsi mérce, ami egyidős az emberrel. Olyan szigorú ez a parancs, mint az emberölés tilalma, vagy az, hogy senki az apjára kezet ne emeljen.
Vagyishogy - ez jó sokáig így volt. De ma
mintha egészen más világ lenne.
Mára beigazolódni látszik az a gyötrő
balsejtelmem, hogy már semmi se számít.
Az eldobott kenyér, a kukába kihajított
uzsonna, a fákon megrohadó gyümölcs és a nagyüzemekben, milliónyi ketrecben
tengődő tyúk tragédiája sem. Az újrahasznosított állati ürülékből készített
tápszertől szaglik a pulyka meg a disznóhús. Az iszonyat üli nászát.
Csak a Teremtő tudja, mifélét meg nem etetnek
velünk! Elérkeztünk oda, hogy semmi sem az, aminek látszik. Sonkaszerű a gyanús
hús, májasként eladott, máj nélküli agyonfűszerezett tőkevakarék a kínálat.
Szőlőt soha nem látott bort mérnek. De az sem jár jobban, aki a rostos üdítőkre
esküszik. Vegyüzemi pancs az egész.
Igaz ez az ennivalónkra is. Arra a töméntelen
szennyel telenyomott eleségre, amit nap nap után elfogyasztunk. Vagy
divatosabb, de idétlenebb szóhasználattal: beviszünk a szervezetünkbe. Értik
ezt? Jó étvágyú emberekből mára „fogyasztókká” züllöttünk. S mint rendszeres
fogyasztók – fogyunk is ettől, de rendesen… Elhízás, koleszterin-problémák,
cukorszint, ilyen-olyan emésztőszervi megbetegedések – kell-e sorolnom, mi
minden bajunk származik a szép új világ táplálkozási szokásaiból?
A rettegett, ma még többnyire halálosnak
számító daganatos kórról nem beszélve. Aminek gyógyítására még ugyan nem jött
rá az orvostudomány, de az okait-okozóit már sokan tudják. Nagy jajgatás lenne,
ha sorban leírnánk azokat a cégeket, termékeket, amelyek az utóbbi évtizedek
legnagyobb, napi szinten elkövetett, világméretű tömeg-gyilkosságáért kéne,
hogy feleljenek!
Mindez mellett bennünket is terhel felelősség.
A tudatos önpusztításunk ténye.
Már nem eszünk, hanem kalóriákat számolgatunk.
A szalonnát „békönnek” mondja a sok művelt, és akad szülő, aki még soha nem
adott zsíros kenyeret a gyerekének, mert az olyan snassz dolog, parasztos.
Ellenben „nutellásat” igen, mert az már rangot jelent kéremszépen, méregdrágán
adják a fölső polcról. Sok egyéb konzervüledékkel, vegyszerezett vacakkal, meg
a mesterséges színezékkel festett löttyökkel együtt.
Messziről ránk oktrojált Európai Uniós
szabványok garantálják a minőséget? Röhej.
Majd ha Brüsszelben paradicsom ízű lesz a
paradicsom. Addig viszont illik hallgatni!
Ép ésszel nehéz fölfogni, hogy például egy
szabadkai osztálykirándulásnak miért a Mcdonald’sban van a fénypontja?! A
gyerekeinket végképp nem fűrészpor-ízű, kilúgozott menüvel kéne szeretni, netán
nevelni.
Mert nagyon igaz a mondás, hogy amit eszel,
azzá leszel.
Most volt az új kenyerünknek az ünnepe. A tűzijáték
pukkanása, a csinnadratta közepette jutott-e valakinek eszébe, egy pillanatig
csöndöt teremteni a lelkében és megköszönni azt, hogy a betevő falatért,
mindennapi kenyerünkért hálát adjon?
A válasz Önökben van.
Szegény Ruljević! Az idők végezetéig
pofozkodhatna.
Pósa Károly
2 megjegyzés:
A vicces az, hogy Ausztriában voltunk nyaralni, és kénytelenek voltunk meghúzni a nadrágszíjat, a legolcsóbb kajákat venni, de arra jöttünk rá, hogy ott nem tesznek föl minden szart a polcra. Ott a tej 3,5%-os, kevesebb zsírtartalmú nincs is, a sajt tényleg sajt, a kolbász is jónak tűnt. A legolcsóbb termékeknek is meg volt az áruk, az tény, de rendben voltak.
Talán magunkban kellene keresnünk a hibát, hogy ha megvesszük a szart, akkor azt is a polcra teszik, mert van rá kereslet...
Nagyon örülök az előttem szóló megjegyzésének. Való igaz: míg a Lajtán túl kényesen ügyelnek a minőségre, addig ugyan ezek a finnyás népek cégeik által a szennyüket előszeretettel árulják ezen a térfélen.
Persze, általánosítok. Biztos akad ellenpélda és lehet arra is hivatkozni, hogy míg nekünk, vékony pénztárcájú vevőkörnek gazsulálnak, ne is számítsunk túl sok jóra.
Ellenszer csak egy lehet: itthoni őstermelőktől, ismerősöktől kell megvenni ami nincs, hazai ízvilággal és szokásokkal. A kaktuszlikőrbe mártott homár helyett lehet tájjellegű ételeket fogyasztani tizedannyi pénzért.
De a legokosabb, ha - amit csak tudunk -, mindent magunk termelünk meg, nevelünk föl.
Némi alappal hiszem, hogy nem is olyan sokára fölborulhat ez a rendszer és a papírfecniket a szélbe szórva visszatérünk a rendes cserekereskedelemre. Akkor majd jól jár, akinek kecsketeje van fölösleges naponta kétszer, meg diófája terebélyes az udvarán.
A díszcserjés, tujabokros kertek tulajdonosai meg ítéletnapig hiába fogják lesni az ehető termést.
Ahogy a szobakutyusokból is csak vékony szalonna fog származni.
Megjegyzés küldése