AMIKOR ZORRO CSAK EGY CSUPASZ MAJOM

Gabe Ibáñez : AUTOMATA

(filmkritika)

Bizony mondom néktek, egy ideje tényleg azt hittem, hogy többet én már nem fogok jó mozit látni! Amiért mégsem így történt, örökké hálás lehetek a hispán Ibáñeznek, ennek a trükkmesterből avanzsált írónak-rendezőnek, aki egy olyan - látványvilágában páratlan - filmet készített, amitől csak a mondanivalója veretesebb. Tette mindezt amerikai-spanyol koprodukcióban: de nem kell megijedni! Esetében Amerika legföljebb a pénzt gurította, csapnivaló ízlésükkel nem rondítottak bele ebbe a nagyszerű tudományos-fantasztikus filmbe. Milyen jól tették!

Mert így az AUTOMATA hosszú-hosszú kivárás után végre egyesíthette magában a sci-fi műfajának minden zsenialitását, gondolati és képi értékével ötvözött erényét!

Valószínűleg pusztán generációs oka van annak, hogy a csiszoltabb, életszerűbb vizuális elemek vonzanak a jól kigondolt, majdnem hibátlanul megkomponált tudományos-fantasztikus filmekhez. Először persze olvasni tanultam. Verne Gyulával kezdődött, Asimov regényeivel, meg H. G. Wels viselt dolgaival folytattam. Aztán kisiskolásként a kanizsai moziban végigköpködtük a Csillagok háborúját, meg a kiábrándító folytatásait, és onnét kezdve megállíthatatlanul kerestünk mindent, ami a közeli és távoli jövőnket vizionálta. Így lett örök hivatkozási alap a Szárnyas fejvadász, a Harmadik típusú találkozások, a 2001 – Űrodüsszea csak úgy, mint a felülmúlhatatlanul „B” kategóriás Carpenter hófúvásos-hideglelős filmje: A Dolog. Mire jött az új, számítógépes éra, a maga digitális, átrajzolós, blue boxos fortélyaival, meg a háromdimenziós praktikákkal, addigra mi – a hetvenes évek makett asztalaihoz szokott, a ráúsztatott, kinagyított képi teremtéshez edződött nemzedék – már csak hüledezni tudtunk például az Avatar művi moziján, majd lemondó sóhajjal tudomásul vettük, hogy Hollywood a Terminátorral, az Aliennel, meg a Predátorral együtt végképp kiiktatta a magvasabb képzeteket mindabból, amit sci-finek nevezünk.

És „az évek szálltak, mint a drága percek”. Kutattam egy-egy jobbnak vélt film után, ha ígéretes volt a szereplőgárda, vagy annak tűnt a rövid beharangozója. Mindhiába. Jobbára csak a csalódottságom és dühöm fokozódott. Terry Gilliam 12 majomjának lassított befejezésétől számítva: mintha megszűnt volna a műfaj. Tucatszámra szenvedtem végig azt a sok fércművet, amit nem átallottak tudományos és fantasztikus jelzővel illetni. Csupa-csupa kókler szerzemény, ötlettelenség. Ezek után, mint ajándék fölüdülést éltem meg a Hold című alkotást, meg nem is olyan régen a District 9-et. Alig pár éve készültek, de már most is igazi kultuszfilmnek számítanak. Nemhiába mondják – vakok között a félszemű a király. A maga nemében mindkettő hozott valami egyedi szemléletet, újdonságot. És ha figyelembe vesszük a filmgyáraknak a konzumidiotizmust kiszolgáló, tömegfogyasztáshoz karcsúsított igénytelenségét, akkor ez nem is olyan kis teljesítmény.

Bevallom: a fentebb taglalt kiábrándító tapasztalataim miatt féltem megnézni az AUTOMATA c. filmet. Pláne, amikor kisült, hogy a főszereplő Antonio Banderas… Hogy lehet egy latin macsóból shakespeare-i lelki mélységeket megjáró, a világvége reménytelenségében vergődő, érzelmileg kiszolgáltatott antihőst faragni? Hát: valahogy így.

Kétség kívül a széles vigyorú hajdani Zorro furán fest kopaszon, önmagától évtizedekkel nyúzottabbra sminkelve, üres tekintettel maga elé meredve, annyi ambícióval, amennyi egy kinyalt tonhalas konzervdobozt jellemez.

Az AUTOMATA ugyanis erről szól. A teremtett világnak és benne egy embernek a fokozatos összeomlásáról. 2044-et írunk, a napfolt-kitörések miatt már csak az emberiség pár tized százaléka tengeti nyomorúságos életét a savas esőktől, elsivatagosodástól pusztuló Földön. Mindenütt a régi, lerobbant életforma mementói: szemét és káosz. Viszont az, ahogy a rendező mindezt megjeleníti olyan, mintha az apokalipszis nevű hangszer húrjait pengetné. Nincs rá találóbb szó – mesterien játszik. Gabe Ibáñez érti a dolgát. Bár megtehetné, de nem lihegi túl a történetet csak keretként kiszolgáló látványt. Pont emiatt már a film elején érezzük, hogy a gyomrunk fokozatosan szűkül. Hol a borzongás fut át rajtunk, hol pedig tenyerünkbe temetett arccal figyeljük a fejleményeket, hogy a vége felé a gombóc a torkunkban maradjon, és megrendülten dőljünk hátra, megannyi vegyes érzéssel a szívünkben. A sztori a kegyetlen valóság ábrázolásán túl sokkal szigorúbb kérdéseket vet föl. Mi az ember? Van-e közünk a teremtéshez, önsors-rontásunkhoz? Vagy bámész módon csak statiszták vagyunk saját tragédiánk zárójeleneténél? 

Az író-rendező a létezés ethoszát boncolgatja, az ember és a robot kapcsolatát, de valami olyan pőrén, egyszerűen, ahogy utoljára tán valamikor a megsiratott Szárnyas fejvadászban láthatta a mozi közönsége. Banderas kitűnően alakítja az erkölcsiség mezsgyéjén helyét nem lelő tömegembert, akit váratlanul ragad el az események sodra, hogy a saját megváltásán túl, az emberiség hűlő hús- és csonthalmazán kozmikus méretűvé növelje a szeretet misztériumát.

Az AUTOMATA nem tudja ugyan a kész válaszokat, de ma már egy idejében jól föltett kérdést is meg kell becsülnünk. Ezért szerethető, tiszteletre méltó a spanyol alkotó mozifilmje.

Magyarul még kritikát nem olvastam róla. Ezen sincs nagyon csodálkozni való: nem egy kifejezetten profitorientált, sugárpisztolyos, lövöldözős kalandtúra lett vászonra álmodva. Innét nincs kilúgozva semmi. A szereplők tudják a dolgukat. Erre legjobb példa a mellékszerepében is vérfagyasztó – amúgy a Sztárom a páromból (!), meg más, habkönnyű komédiákból ismerős - Tim McInnerny, akiben a közöny kel versenyre a gonoszsággal. A profi fényképezés, a dramaturgia feszültsége és nem utolsó sorban maga a látvány teszi feledhetetlenné Banderas játékát, és Ibáñez forgatókönyvét. Azt hiszem, immáron eggyel több helyet lesz illő szorítani a sci-fi műfajának képzeletbeli panteonjában.

Ha valaki megnézi – ebben majdnem biztos vagyok - egy életre sikerül majd a memóriájába rögzítenie: „A robot nem árthat az élet semmilyen formájának.” Már csak abban lenne jó hinnünk, hogy ugyanez egyszer igaz lesz ránk, emberekre is.

   

Automata (2014) amerikai-spanyol koprodukció

Rendező: Gabe Ibáñez

Főszereplők: Antonio Banderas, Birgitte Hjort Sørensen, Melanie Griffith, Dylan McDermott, Robert Forster, Tim McInnerny

Itt megnézheti a film magyar feliratos előzetesét

Pósa Károly
Magyarkanizsa, 2014. október 15.