ÉHSÉG - budapesti napló, 1994.

In memoriam K.Z.
2009.10.09. – 2014.10.09.

Mikor már három napja nem ettem gyöngyözni kezdett rólam a veríték, és a zsebkendőmmel folyton törölgetnem kellett a homlokomat. Gondterhelten, de egy háziállat szelídségével tűrtem. Vártam, hogy jó sorsom megsegít, és valahonnét ennivaló kerül a szobámba. Sült galamb, kappan-e, netán manna: mindegy lett volna. Hazagondoltam, a kanizsai kutyákra, amik – immáron évszázadok óta közmondásosan - vasárnap estefelé hasonló rezignált sóhajok közepette mondanak le a reményről, hogy aznap esetleg enni kapnak. Olykor, ha a tükörbe néztem, fogyatkozó testi méreteimet, a lecsúszó dekákat, kilókat, a pofacsontomon megfeszülő bőrt, a gyakrabban vérző ínyemet, illetve ezek következményeit állapítottam meg. Viszketett a hajam töve és beteges színűvé vált a körmöm. Az arcvonásaim megkeményedtek. Egy-két mélyebb ránc keletkezett a szám sarkában. Máig nem néztem utána miért, de a vizeletem színe és szaga is megváltozott. Kötelességtudóan, önmagamat szigorú mércével mérve, mégis szerényen voltam kénytelen koplalni. Még a hirtelen szavú házinénim sem vette észre rajtam nyomorult mivoltomat. Emlékszem, akkoriban ez igen rosszul esett. Bár a házinéni malacképű, puffadt pesti zsidó asszonyság volt, bordó otthonkában mászkált, és sosem tette rendbe maga után a fürdőszobakádat: a mellőzése megérintett. Kicsit sértődötten, meghosszabbodott képpel, szomorúan vettem tudomásul, hogy a früstök alkalmával, uzsonnakor, a délebédre hívó harangkonduláskor, vagy a vacsoraidő kezdetén pont úgy nem számítok, mint kakasszókor a kísértetek. Jóllehet rongyos leplet nem viseltem, és a láncaimat sem csörgettem. De áttetsző voltam. Az életünk során sűrűn-sűrűn megesik velünk az ilyesmi. Egy villanó vaku fénye szemfödelet borít arcunkra: lemaradunk a családi fotóról. A szomszéd nem fogadja a köszönésünket. Ránk mordul az ismerős kutya, és ha belépünk az ünnepi díszbe öltözött lakásba, a tortán maguktól elalusznak a gyertyák. Ilyenkor nincs az a jó szándék, küldetéstudat, hazafiasság vagy állhatatos ragaszkodás, ami legalább időlegesen kezelni tudná elsivárult lelki állapotunkat. 

Abban az időben sokat feküdtem az ágyamon. Többnyire nyitott szemmel, a plafont bámulva, amire hosszúkás szálú pókhálók tapadtak, keresztül-kasul összefonódottan a mennyezet repedéseivel, mint megmagyarázhatatlan szerepű, titokzatos idegsejtek, valami nem evilági, organikus, de nem túl bonyolult belső szervek, egy sosem létezett ősállat emésztőrendszerében. A plafonon csillár lógott. Közepes méretű portéka volt, igazi biedermeier utánzat: nem aranyozott, csak sárgaréz – az is jócskán elszíneződött a rábarnuló idő miatt -, ám a csúcsos, hegyesre képzett, de régóta kiégett villanyégőket nagyon szép ívű, míves, cizelláltan öntött csőkarok tartották, és a szobám közepébe föntről belógó nyárspolgári műremek téli estéken igen sok csöndes percemet szórta be egy közönséges negyvenes égő mérsékelten pazar világosságával. Feküdtem, tarkó alá rakott kezekkel, keresztbe font lábamon likacsos volt a zokni. Mindig vártam, hogy a jótékony álom rám száll, esetleg lesimítja szemem egy földöntúli hatalmú tünemény, de az az átkozott éhségérzet többnyire ébren tartott. Pedig már akkor ismertem a mondást: aki alszik – ebédel. Hát én akkortájt sem az egyiket, sem a másikat nem bírtam.

Hideg idő járta, január lehetett. Csütörtökön reggel még találtam a frizsider sarkában egy sajtdarabkát. Gyufásdoboznál kicsit nagyobb volt, de jóízűen elmajszoltam. Forgattam a számban a sajtmorzsákat, a nyelvem hegyére tűztem, szopogattam az ízeket, aprólékos műgonddal kényeztettem magamat, kóstolgattam, mint az ínyencek, mert emlékeztem a japán frontkatonák parancsára, amikor éhhaláluk utolsó stádiumában minden falatkát ötvenszer kellett megforgatniuk a szájukban, mielőtt lenyelhették volna, s bár a sajt már jócskán penészedett, mégis mohó szenvedéllyel, egy gourmand vonzalmával tiszteltem meg. E megszagosodott ételmaradék volt az utolsó falat, amit ettem. És amint lenyeltem, ha lehet kibírhatatlanabbul, mint előtte: rám tört az iszonytató éhség.   

A nap többi részét az aluljáróban töltöttem. Ácsorogtam ott, jókora huzatban. Nem lehettem rokonszenves látvány – alighanem az éhség kar a karban jár a kitaszítottsággal - mert a párosával járőröző rendőrök többször is összeszűkült szemmel méregettek. Nem a lelkembe – az üres gyomromba láttak. Éreztem, hogy gesztust kell gyakorolnom miattuk. (A közeg - az közeg, a pofonja fáj, ha szerb adja, ha magyarországi: bog te maz’o, a kutyaúristenit magának!) Így, amikor harmadszor sétáltak srégan előttem, lassú megfontoltsággal, messziről nézegetve nagyapám posztókabátját és borzalmasra nyúlott, kötött sálamat, egy fáradt mosolyt küldtem feléjük, és tétován, üdvözlésre emeltem meggémberedett kezemet. A fagyott mosoly nem jó ajánlólevél, ezt ma már tudom. Mintha hullát furáznának: a rám dermedt degenerált vigyor, a gúnyra húzott szájszélen sértőn hat. Inkább fiziológiai állapot ez a torz pofázmány, hadd legyek tudományosan nagyképű: az életfunkciók leállása utáni merevedés beálltát jelzi. Ahogy lehetett, félre is értették udvariaskodásomat. Már léptek is hozzám, gyilkos, vadnyugati stílusban, azzal a tempós járással, ami oly annyira jellemzi az egyenruhát viselőket, mert valahogy a hatalom eszköze, ahogy ők is, és ugyanúgy az önérzetük részét képezi, mint a tányérsapka, a vesét trancsírozó tekintet, meg a fröccsöntött vállap. „Se papírjaim, se pénzem”: mantrázná rögtön az ember – hátha. De nem. A közegek szívélyesek, széles a mosolyuk. Ahogy az ordas kedélyeskedik a báránnyal. Ha arany metszőfoguk lenne, most biztosan kivillanna. Emennél a kisebbiknél fog - ha van ott az állkapcsán legbelül - nem villan, csak a leheletét érzem, a szájszagát. Alighanem szuvas a bal hátsó kettese. „Jó napot kívánunk, micsinálunk, hát micsinálunk?” „Kezitcsókolom rendőr úr-elvtárs, momentán éppen napok óta éhezek.” Mondanám, de hát az áspiskígyó előtt megdermedt kisegér motyog csak valami hozzám hasonló beijedt semmit. Nem csináltam ugyan rosszat, kihágásaim rég elévültek, de hogy éhes vagyok éppen eléggé szégyelleni való, majdhogynem bűn. Nagy, elkenődött foltnak érzem magamat a társadalom terített abroszán. Oda nem illő vagyok, mint a neveletlen rokon batisztkendőre hajított, még zsírtól csöpögő cupákja. A nagyobb, rutinnal sandít az alacsonyabb társára. Látom már, elkezdte élvezni a helyzetet. Mindjárt szolgálati intézkedést foganatosít. Borzalmas ez a rendőri bükkfanyelv. Akkurátusan megmarkolja a vállamat – milyen jó, hogy a tata posztókabátja alá fölhúztam a szürke pulóvert, kardigánostól! - villan át az agyamon, de a langaléta nem tudhatja, hogy izmok helyett csak a bácskai réteges öltözködés törvényébe mélyeszti a karmait, mert látható kéjjel igyekszik fájdalmat varázsolni az arcomra. Megteszem neki ezt a szívességet, bár belül vidulok, nem is tudom mikor derültem utoljára: rándulok egyet, cselesen szisszenek is, hátha előbb szabadulok tőlük. Megúszom egy „többet itt ne lássalak!”-kal, és abban a megdicsőült pillanatban a szappanfőző József Áron fia jut az eszembe, akit hasonló szavak kíséretében lódítottak ki a hálátlan vakvilágba. Igaz, engemet csak a Blaha Lujza téri aluljáróból.

Oda jó darabig nem mertem visszamenni.

A másnap már a Ferenciek terén talált. Csobogott ott egy kút, rémisztően fagyos volt a vize, de ha ittam belőle, egy fertályórára lejegelte a gyomromat kaparászó éhséget. Még a nap is fukaron mérte magát, pedig a sugarai cukormázzá válhattak volna bennem. A télidei füst, a forgalom benzingőze bekormozta a bérpaloták homlokzatát, és a hajdani patinás falak ettől sötéten feketék voltak, mint az otthoni ravatalozó, a Nagytemetőben. Mögöttem pislán hunyorogtak a kirakatok neonfényei. Ködrongyot söprögetett a Dunáról fújó szél a kandeláberek alá, amik mint rozsdás fémből ácsolt jegenyetörzs-karikatúrák sorban ácsorogtak a betonjárda padkája mellett. Meg-megugró szívveréssel, de látható cél nélkül tébláboltam a gyorsforgalmi hetes megállójában, miközben körülöttem a magyar nemzet nevű pesti lakosság hangyamód vánszorgott, sietett, csúszkált, rikácsolt, harsányan telefonált, vagy minden egyéb lelki tulajdonságát levetkezve a dolgát tette, a belváros forgalmát képezve. Hogy összeaszalódott gyomrom némi vigaszt találjon, a közeli talponálló cukrászda üvegfalú kirakata előtt róttam szabályos sétámat, akárha kéretlen gárdista lennék. Huszonkilenc lépés a híd felé, ugyanannyi vissza a sarokig. Minden hetedik forduló után beiktattam egy rövid, a talponálló szegletétől balra megtett, mintegy szükségszerű pihenőt. Ilyenkor az újdonság erejével hatott a belváros más szemszögből. Jó ütemérzékkel masíroztam órákon át. Polgári gúnyában, de rideg, katonás szigorral - majdnem két másodpercnyi lépésenként -, betartva az éhező ember kényszerű reguláját, a megfontolt, kimért hatvan centiméteres járás szakaszait, mialatt gondolataim átmenetileg szárnyaikat szétcsapták, és hol haza révültem, hol pedig a majdan elém kerülő birkapaprikás zamatai jutottak az eszembe. A cukrászdából minden ajtónyitáskor előlibbenő illékony, édeskés szagfoszlányokat egy idő után megszoktam, bár gyomrom nagyobb nyugvása végett eleinte sűrűbben kellett a metsző hideg vizet csurgató ivókutat látogatnom, majd loholtam vissza a strázsahelyemre, ki ne hűljönek a lábam nyomai.  

Azon a januári délutánon - egészen biztos vagyok benne - már vasárnapot írt a naptár.

Épp visszatérőben voltam, rakosgattam a lépteimet, laffogtak a bakancsom talpai, amikor a benti fűtéstől, gőzöktől tejesen áttetsző kirakatüvegen keresztül is észrevettem - bár nem fordítottam oda a fejemet, a szemem sarkából azonnal megláttam -, hogy a cukrászdába imént betért család sietve távozni kényszerült. Anya, apa, két gyerek fordultak ki a csörömpölő üvegajtón és hamarjában fölszívta őket a városi forgatag. Az asztalukon majdnem érintetlenül ott maradt a rendelésük. Megrágott pogácsák, egy lúdláb-torta, aminek körívét valaki lemetszette, két habos-csokoládés tolóka meg almás és meggyes rétes, de olyan gusztusosan tálalva, hogy a mellettük hagyott félcsészényi kávéval kiegészítve is műalkotásnak tekinthetők voltak. Arra sem emlékszem, hogy kerültem a cukrászdába, a rám csodálkozó tekintetek – ha voltak – sem maradtak meg bennem. Általában a benti tömény illatorgia sincs meg az orromban. Csak azt tudom, hogy két pofára habzsoltam a rétest, a szügyig érő asztalra görnyedve, az egyik kezemmel toltam a számba a süteményt, a másikkal meg raktam, gyömöszöltem a tata malaclopó nagy posztókabátjának zsebébe a pogácsákat, és föl se néztem a pirosra lakkozott asztallapról, mert a vendégek és a pulton túli személyzet, a kasszírnők helyett a morzsákat akartam látni, ezeket az emberszabású, és mégis kedves ételhulladékokat, kisszerű de üdvözítő eleségünket, amik összepántolják bűnben fogant napjainkat, izzó lelkiismeretünket csak úgy, mint a fondor nélküli fogalmaink értelmét.

Valahogy kilökődtem a cukrászda ajtaján, szirupos, habcsókos ujjaimat szopogatva, hátra sem pillantva, eliramodva balra. Szégyenérzet híján trappoltam a belváros egyik zegzugos utcácskájáig, ahol egy beton virágcserépre lekucorodva falni kezdtem azokból a mély kabátzsebekből előkerülő vasárnapi ételcsodákból. Rágás nélkül nyeltem a jobbnál-jobb süteményeket, pékek remekműveit, sajtos meg krémes rudacskákat, a lúdlábat, a sonkás szeletkékkel bolondított sós nyalánkságokat, válogatás nélkül. Hasfakadásig teleettem magamat. Mire végeztem, a tőlem méterekre lévő lámpaoszlop tetején pislogni kezdett az égő. Hidegen köszönt a korán jövő téli alkonyat. Sárgán világított rám az égő. Álltam a vibráló fényben. Tátott szájjal szedtem a levegőt a szikrázó porcsillagok, szálkás zúzmarák fénymarta prizmájában, a megszomorodott, pesti házak között. A gyomrom feszült, hányinger környékezett. És mégis. Éhes voltam. 

Éhség vertebb, kenyeretlenebb embernek éreztem magamat, mint valaha.     

Pósa Károly
2014. október 9.