Látom a madarat a fán.
Látni lehet a csőrét, a fölborzolt fekete tollát. Ül az ágon a tél
szegénylegénye. Vigyázza a pusztaságot.
Nézi a fehér szemfödél alatt dermedő tájat.
A hóból kibukkannak a kukorica-kutúk csonkjai, csorbult fésű fokaiként
követik a sorokat. Lépésnyi távolságban párhuzamos, egyenes vonalak. Mindnek
ott az utolja, a horizont mögé dugott végtelenben. Mered az őszön levágott
megannyi szárcsutak a nedves ég felé. Egy-egy bökődő arasznyi karó. Csak ki ne
szúrják a kásás havat ígérő fellegeket!
Éppen elég hideget, erőszakot, nyomorúságot hoztak az idei emberes hónapok.
Alig-alig tért magához a falu, a háború, a szenvedések, a padlássöprések óta.
Előtte is sokan tűntek el. Vitték szekereken, teherautón meg gyalogosan
őket. A férfiakat terelték, és velük együtt gyakran a fiaikat is, az ég nem
tudja megmondani pontosan hová, és miért. Hírmondójuk sem maradt.
Hát csak böjtelőkor, most már ne kapcáskodjon a tél! Nyugalmazzon egy
kicsit a tengelyéből kifordult világ!
Néz a varjúmadár.
A keleti peremen, ott, ahol a dűlő errefelé karéjoz, mint borzolt üstökű,
megszaggatott szajhák, néhány csipkebogyó bokor kínálja jég aszalta, savanykás
portékáját. Szegényes eleség. De a hóban lassan lépdelő vándornak éppen elég. Szed
róla egy kevés piros bogyót marékkal, és szájában összefut a nyála. Rég nem
ehetett, ha az ilyen komisz ennivaló is a kedvére való. És régóta nem alhatott,
mert a szeme jócskán karikás. Kékes árnyalatú szemgödrében szürke tócsa a
tekintete. Az utat nézi, míg halad a falu felé, és a lába nyomán a fagyos kérgű
hóbuckákon kirajzolódik a kalucsnijának vonala. Ilyesmit ma már kapni nem
lehet. Csizmát visel, akinek sárban-hóban muszáj a mászkálnia. De a vándor nem
sokat törődik a mostanság szokott dolgokkal. Sötétszürke felöltője alatt vastag
tweed-zakóját szorítják az ezüstözött gombok. Nadrágja vasalt. Meleg posztó,
finom, angol matéria. Kalapja is furcsa, széles karimájú. A kopott gúnyájú
valami úriember -féle lehet. Szokatlan az egész lénye.
Megy a falu felé. Horgas alakja már a Kálvária domb tövében jár. Ott olvad
bele az első utca sötétjébe.
Čortan Péró napok óta rosszul
érezte magát. Nem ízlett neki a cigaretta, meg már a pálinka sem. Kedvét
szegetten bámult a semmibe. Ódzkodott alágyújtani a kályhába. Inkább fagyosan hagyta
a szobát. Spórolt. Az ágyába húzódott, s ahogy forgolódott a meg-megnyikkanó
matracon, egyre elárvultabb mivoltán gondolkodott. Az asszonyát rég elzavarta,
és a silány kedélyét – amit röstellt - a sarokban tojó pókon kívül éppen nem
volt kinek elmondania. Magába zuhantan, néha aprókat nyögdécselve feküdt a
cirombás dunyha alatt, miközben régi szokásához híven ujjaival morzsolgatta
koszlott párnájának a csücskét. Vasárnap este járta. Már éppen álomba akart
szenderülni, amikor meghallotta az ajtó nyikordulását. Jó lett volna fölkönyökölnie,
de az ereje elhagyta. Így csak a szemével kísérte a jövevényt, aki úgy
viselkedett, mintha otthon lenne. Kalapja, ruhája hószagot hozott, és kamáslis
lába után a padlón vizes tócsák maradtak. Egy széket fogott, akkurátusan maga
alá húzta, és leült az ágyával szemben. Čortan Péró először kiáltani
akart, ám árva hang nem jött ki a torkán. Feküdt, paplanba temetve, ijedten,
magára hagyatottan. Előtte a vadidegen vendég, akit minél tovább nézett, annál
ismerősebbnek tűnt. Bámulták egymást hosszú perceken körösztül, végül Čortan Péró összeszedte magát, és színtelen hangon megszólalt:
-
Jó estét!
A látogató
nem köszönt. Szemüregének az árnyéka két sötét folt. Mit lehet ilyenkor tenni?
A dunyha mögül egérhangon próbálkozott tovább. Čortan
Péró kedélyes mosolyra húzta el a száját, a ravaszabbik énjére bízta magát.
Sokért nem adta volna, ha a hívatlan vendége végre megszólal. De az -
hallgatott. Udvariasan, kimérten, de valami olyan gyanús fegyelemmel,
távolságtartóan figyelte a dunyha alatt lapulót, hogy a másik beleborzongott.
- Jó estét, jó estét…hehe. Hideg van odakint,
ugye? Ejnye, látom jócskán átfagyott. Hát csak üljön meg itt nálam barátom.
Szólíthatom barátomnak? Hát persze hogy!... Hisz régi ismerősök lennénk. A
neve…a neve ugyan nem jut eszembe, bár itt van a nyelvemen… Ejnye, ez az
öregség… Már a fejem se a régi. De hát gyerekkorunk óta ismerjük egymást, nemde bár?
Az idegen
udvariasan bólintott egyet. A házigazda hálásan nézett rá, és folytatta:
- Hát
persze, most már lassan eszembe jut! Hisz mikor az a szörnyű tragédia történt! Emlékszik?
A kocsmáros kisfia a Tiszába fulladt! Mekkora jajveszékelés volt, mi meg gyerekként
álltunk a parton, és nem értettünk semmit. Mennyi minden történt azóta! Az első
nagy háború! Együtt a lövészárokban, ugye barátom! Azok a bolond harcos évek,
amikor hullott mellettünk a sok bajtárs! Tán rokonok is lennénk, hisz még
édesanyám temetésén is találkoztunk! Maga itt élhet a közelben, alighanem, mert
azért sűrűn-sűrűn összefutottunk. Aztán meg ez a másik háború. Örülünk, hogy
vége. Szintén a partizánokkal harcolt, ugye? Én is. Le a fasisztákkal! Úgy is
van! Rendet csináltunk! Maga is, én is.
Az idegen
másodszor is bólintott. Čortan Péró ettől egészen nekibátorodott:
- Úgy is
kellett! Rendet tenni! Hulljanak a férgek! Maga is kiverte belőlük a fasizmust?
Én is! Azt a bitang papot két napig ütöttük! Többet nem prédikál! Meg jó ideje az
a bajuszos vasutas se magyarkodik! Hacsak nem a halaknak…hehehe.
Egyre
vadabbul dörgölte a párnája sarkát, a hangja megemelkedett, de a vendége néma,
és moccanatlan maradt. Čortan elhallgatott, aztán egy kis szünet után, magában
motyogni kezdett.
- Az
igazság az, hogy már sajnálom. A papot. Azt nem kellett volna. Annak a papnak
egy ideje minden éjjel látom a szemét. Néz rám, szelíden, pont úgy, mint maga,
kedves barátom. És nem szól, nem vádol. Csak néz. Látja, ezért nincs tükör se a
házban. Minek? Hogy nappal is meglássam a tekintetét? Maga megért, barátom. Én
vagyok ennek a háborúnak, ezeknek a szörnyű eseményeknek a legnagyobb áldozata.
Én, Čortan Péró. Én vertem agyon embereket, és nem
vettem észre, hogy minden ökölcsapásom saját magamon puffan. Így van. A papot,
azt a szegény papot azért már sajnálom… De rend kellett. Ugye, maga megért,
öreg barátom? Ugye, legalább te megértesz?! – fölkönyökölt az ágyában, és sírós
eszelős hangon üvöltött, majd teljesen váratlanul visszahanyatlott. Nagy csönd
lett. A szobában csak az óramutató ugráló percegése hallatszott. Dermesztő
hideg telepedett a sarkokba. Nesztelenül kelt föl ültő helyéből a látogató.
Kalapjának karimája alól előtűnik sápadt arca, de a cirombás dunyhából Čortán lelógó feje, félre fittyedt
borostás képével még hókábban világít. Az idegen megigazítja a kalapját.
Fázósan föltűri gallérját, majd megfogja a kilincs jéghideg nyelvét.
Visszafordul. Tekintete lassan végigmászik az ágyba dermedt testen, aztán az
órára néz. A másodpercmutató megállt. Éjfél lesz mindjárt. Hét perc híja van.
Egy kripta mozdulatlan némasága ereszkedik a szobára, míg a látogató beteszi
maga mögött az ajtót. A sarki lámpa fényében elimbolyog felöltős alakja.
Néz a
varjúmadár. Egy ideig még látja, aztán eltűnik az idegen. Beleveszik az éjféli,
havas éjszakába.
Szöveg és illusztráció: Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése