Detonáció a lószarraktárban - II. rész

Az elherdált kincs

"A fehér ember, úgy látszik, észre sem veszi a levegőt, melyet belélegez. Mint a sok napja haldokló, érzéketlen a bűzre. De ha eladjuk a Földet, emlékezned kell, hogy a levegő kincs nekünk, a levegő szelleme egy minden élővel, melyet fenntart. A szél, amely nagyapánknak az első lélegzetvételt adta, az utolsó sóhaját is befogadja."

Fehér ember magányos ebédje - Deszka barátom emlékére

Seattle nagyfőnök, a duvamis indiánok vezetőjének szavai ezek. Népét éppen ekkor kezdték meg kiirtani a telepesek, fájdalmas szavaival egy pusztuló világot láttatott. 

Mára írmagja sincs ennek a hajdanvolt természeti népnek. Látnok volt, a sokat tapasztalt öreg harcos, aki már az XIX. század hajnalán megjósolta a mára beteljesedni látszó civilizációs borzalmakat. 

 

Nemzetének agóniáját látva, kétségbeesetten igyekezett szóvá tenni a világot fenyegető katasztrófa beteljesedését. Akkor egy nemzet léte forgott kockán, mára, az egész emberiségre vetül a globális káosz árnyéka.

Szokás a XX. századot a siker és a dinamikus fejlődés nagy korszakaként aposztrofálni. Az ipari fejlődés soha nem látott iramban megnőtt, a homo sapiens bejárta, fölfedezte, meghódította, és mára belakta az egész földgolyót, sőt az ember kijutott a világűrbe!

A közlekedés szédítő sebességgel, az információs forradalom pedig az azonnali közlési - és megismerési vágy élményével kényeztet bennünket. Hatmilliárd ember nyüzsög a planétán, percemberek lettünk, a hírek, reklámok, státusszimbólumok rabigáját nyögjük, mert azt hisszük, hogy a mindennapok boldogságát mobiltelefonok, drága illatszerek, párducmintás bőrfotelek és tömött pénztárcák jelentik. Divat lett a hedonizmus, az élet örömeinek a habzsolása. A ma embere gyorsan, könnyedén és mértéktelen módon szeretne meggazdagodni, mert balga módon hisszük, hogy a talmi csillogás kielégít bennünket, életünk célját és értelmét a két végén égetett gyertya, a kitűnni vágyás kényszere illetve az örökös elsőség adja.

Rövidlátók lettünk. 

Nekünk talán még nem késő: meglévő értékünk a Járás, amit védenünk kell!

 

A szemünk láttára haladunk a lejtőn, a bizonytalanság felé. 

Legyintünk, ha globális fölmelegedésről, környezetszennyezésről, az ökoszisztéma és a földi élet válságáról hallunk. Szemet hunyunk a fölött, hogy ma, a közvetlen kapcsolattartás adta lehetőségek izgalmas korszakában pont az emberek összetartozása, a kézfogás fájdalmas hiánya mutatkozik. 

Hány tönkrement család, elvált nő, apa nélküli kisgyerek, elfeledten élő idős nagyszülő, vagy jó szóra áhítozó ember él a közvetlen környezetünkben? 

Mikor adjuk már egyszer példáját a baráti gesztusnak?

Ingyen, bérmentve, pusztán emberségességből meg tudunk-e tenni valamit, vagy a szagos papírpénz válik fokmérőnkké, majd a színes cetliken sorakozó nullák fogják megmutatni, ki mennyit ér, hol a helye és a kivívott rangja-méltósága a közösségben, ahol veszi a levegőt?

Mi van a meg nem született gyermekek millióival, a magzatgyilkosságokkal?

Hogyan tudunk a jövő generációinak a szemébe nézni, ha hagyjuk, hogy a reánk meredő fontos kérdések elől sunyin kitérjünk?

A XVIII. század filozófusai egy tollvonással kiiktatták Istent és mindazon értékeket, amit a hit nyújthat az emberiségnek. A XIX. század fölszámolta a nemzethez tartozás biztonságát. A föntebb emlegetett XX. század két világégés és a megszámlálhatatlan háború, véráldozat mellett szétverni igyekezett a legősibb és legösszetartóbb emberi kisközösséget, a család szent intézményét.

Ma divat a „szingliség”, a szexuális szabadság adta gyönyörhajhászás. Nem tanulunk a már megtörtént dolgokból. A hanyatló Római Impérium ugyanezeket a tüneteket produkálta mielőtt végképp a történelem süllyesztőjébe került volna. A válság pedig a nyakunkon.

A most kezdődött éra már az egyént akarja megsemmisíteni, a gondolkodó embert akarja uralni. Mert ma nem eszünk, hanem „táplálékot viszünk a szervezetünkbe”, ipari hulladékkal etetnek bennünket, és boldogan isszuk a kilúgozott, cukros löttyöket, mert azt hisszük, hogy a nagyapáink szalonnája, meg a vasárnapokon gőzölgő húsleves ósdi szokás, hogy a hamburgernak nevezett turbózott döghúst meg az agyongénkezelt szalmakrumplit ne is említsem…

A globalizáció mókuskerekében lihegünk.

Az előre haladás helyett egy helyben toporgunk, képek villannak fel nekünk, a tévé által sugallt valóságot teljes biztonsággal igaznak véljük, pedig a tények ott nem azok, hanem egyfajta szemszögből bemutatott manipulált epizódok. A szobánkba nyomul a villogó doboz által sugárzott mocsok, erőszak és áligazság. Hisz a tévé is csak vízió, egy rossz álom közvetítő eszköze.

Nem babra megy a játék, valakik, akik már most is a világ irányítóinak képzelik magukat a lelkünket akarják megkaparintani.

Olyanokról beszélek, akik birodalmi méretű óriáscégek, konzorciumok igazgatói székében terpeszkednek, akiknek egyetlen döntése emberek millióinak - milliárdnyi életnek okoz fájdalmat vagy halált.

Olyanok, akik Istent játszva a saját képükre szeretnék formázni az emberiséget, hogy rabigájukban nyögve a hasznot kisajtolják belőlünk. Esőerdőt irtanak, fegyvert nyomnak afrikai kisfiúk kezébe, atomtemetővé silányítják az északi, még tiszta vizű tengereket, valamilyen hagymázas szent cél érdekében havi rendszerességgel robbantanak ki háborúkat. Mert a káosz nagyon megfelel ennek a hatalmaskodó söpredéknek, a zavart világ nem tud egységesen föllépni és nemet mondani rájuk.

Ha valakik, vagy ezer évente egy ember megálljt tud parancsolni nekik, akkor azokból vagy abból a szerencsétlenből bolondot csinálnak, vagy megölik. Ha valaki azt hiszi, hogy ezek a hatalmasságok ismeretlenek előttünk, nagyon téved. Elég, ha fölkapcsolja a televíziót, fölmegy a világhálóra, vagy kinyitja az újságot. Zsíros képük ott vigyorog mindenütt, a csapból is ők folynak. Nem biztos, hogy személyesen, hanem a dróton tartott médiahiénáik által.

Vegyél, vegyél, vegyél! Szajkózza a platinaszőke díva, életbiztosíts, készpénzkölcsönnel hagyd magad kifosztani, bankok uzsorakamatait fizetgesd, cseréld le a kocsid, a hajlékodat, a feleségedet, mert csak ilyen viselkedéssel vagy igazi világpolgár. Felejtsd el a nemzeti múltadat, dédapád sírhantját, József Attila verseit, gyönyörű magyar anyanyelvedet és „békönnek”makogd a szalonnát.

A gyerekedet lökd hajnaltól estig bölcsődébe, állami nyelvű oskolába menjen a büdös kölke, mert akkor tud majd valamit kezdeni az életben, a szüleidet aggok házának nevezett siralomházba dugd, a barátságok romhalmazain is csak törtess, mert az érvényesülésed, a karrier pótolja a humánum értékét.

Valahol nagyon félresiklott ez a rendszer.

Kurgán a Járáson

A mi feladatunk lenne helyre tenni a dolgokat, olyan világot teremteni, ahol a fenti és a lenti, a jobb meg a bal, a fehér és a fekete újból az lesz, ami volt. Bátorság és erő kell végigküzdeni ezt a harcot, de megéri. Megéri, mert számunkra öregecskedő fiatalok számára az a legfontosabb, hogy hitünk legyen, higgyünk abban hogy amit teszünk az helyes és jó, mert  a jobbító szándékunk és a kitartásunk gyümölcse egy szép napon be kell, hogy érjen. Szép és nemes feladat a világ arculatát élhetővé varázsolni.

Esetleg azzal, hogy önmagunkon, rossz szokásainkon tudunk és merünk változtatni.

Esetleg akképpen, hogy méltányosan viselkedünk másokkal szemben, hogy legbelsőbb emberi értékeinket a közösségünknek át tudjuk adni. Hogy tudásunk és szorgalmunk példát mutathat a nyomunkba lépő új generációknak. Hogy az embertelenségben is csak az emberségünk által tudunk élni.

Csak ekkor és ekképpen sikerülhet megőrizni mindazon értéket, kincset érő tudást és világlátást, amit őseinktől örökségként megkaptunk. Ha így tudunk élni, más minőséget adhatunk a környezetünknek, és bátran nézhetünk az utódok szemébe.

Aztán meg majd megítélik, meglatolják, mennyit ért az elődök bőre, annak idején.

Pósa Károly