Magyarkanizsai gyémánt félkrajcárunk

 Tiszavirág (állat, Palingenia longicauda), az álrecésszárnyu rovarok rendjébe, a kérészek családjába tartozó rovarfaj. Két pár szárnya egyenlő alkotásu, hártyás, gyengén recézett, világos-barna szinü. Farksertéi nagyon hosszuak, fehérek. Hossza 20-25 mm.; mellső szárnya 24 mm., tehát egyike a legnagyobb kérészfajoknak. Déleurópai állat, mely hazánkban különösen a Tisza környékén él és előidézője a Tisza virágzásának (flos aquae). Kifejlődve ugyanis csak néhány óráig élnek, mig t. i. a nőstények petéik lerakás által fajuk fenmaradását biztosítják. A petéből kikelő lárvák a vizben élnek vagy három évig, mialatt 20-szor is vedlenek. Az utolsó vedlés alkalmával valamely a vizből kiálló tárgyra, növényre kapaszkodnak fel és itt belőlük kibujik a kifejlődött szárnyas rovar, mig a levedlett lárvaruhájuk visszahull a vizbe. Miután iyenkor millió és millió állat fejlődik egy-egy éjjel ki, a vizeket roppant sok lárva, de meg elhalt állat is borítja. A viz felülete olyan, mintha apró fehér virággal lenne behintve. Innét mondják, hogy a «Tisza virágzik» és innét kapta az állat is a nevét.

Pallas Nagy Lexikona

Rajzás (Fotó: Iván Attila)

Mottó: lenne néhány kérés(z)ünk...

Amit lehetett, már leírták róluk. Tudományos megalapozottságú cikkek tárgyai voltak. Finom lelkű irodalmárok bájologtak rajtuk.

Róluk megannyi film, fotó, kiadvány, festmény, grafika készült. Névadói utcának, kultúrkörnek, intézménynek. Megihlettek tucatnyi - hajnaltájt húzatható - siratós nótát. Mert ha szóba kerülnek, sokan elsóhajtozunk az élet relativitásán, a mulandóságon, meg más, gyakorta és előszeretettel hangoztatott nagy szavakon.

A Tisza mellett élőknek kötelező jól ismerni őket, mint az évente bekopogó távoli de gazdag rokonokat, akiket minden alkalommal színpadias felhajtás vesz körül. Megkülönböztetett tisztelettel szólunk hozzájuk, mert meglepetéseket tartogathatnak, és hátha az idén hagynak ránk valami értékeset, örökség gyanánt… A kérészek meg fittyet hánynak a vendégvárókra, nem érdekli őket a kitörő ünneplés, a szájtátiak hada: rátarti fölsőbbrendű lényekként viselkednek velünk.

Akkor bújnak elő az iszapból, annyian és úgy, ahogyan a kedvük diktálja. A természet hívó szaván kívül más törvényt, parancsot nem ismernek. Várhatja őket nagyzenekar, rezesbanda, turisztikai hivatal, vízügyi szakember, illetékes miniszter vagy rimánkodhat nekik az alkonyatban leselkedő szúnyogcsípte közönség: a tiszavirág kényes úri megjelenésére.

Szeles, hűvös időben nem lejt násztáncot. Hideg, zavaros víz fölött nincs ándungja röpködni. Ilyen formában valahol még érthető is az álláspontja: ugyan melyikünknek lenne kedve hasonlóan mostoha körülmények között párzani?...

A napokban számos délről érkező belgrádi, meg újvidéki, idegen rendszámtáblás gépkocsi utasai vizslatták a folyót, hátha meglátják a csodát. Szólni kellett volna nekik, hogy délidőben erre igen kevés az esély, és az, amit vadul fényképezgettek, egy kósza szitakötő volt csupán…

Mindazonáltal való igaz, hogy a tiszavirág mára egyetemes szimbólumként olyan jelentéstartalmat hordoz, ami még ebben a félreteremtett világban is szíven üthet mindannyiunkat. A fél napos – látható – élet, némi röpködés és nemzés után a nincsbe torkollik, egyértelműen, tisztán, apelláta nélkül. A lét röpül a biztos nemlét felé. Ezáltal, mi emberek, a tiszavirágzáskor saját valóságunkat látjuk, fölpörgetett ritmusban. Mintegy páholyból nézzük végig a nagy drámát, amit életnek hívunk, és aminek értelmére ez az oktalan kis rovar ébreszt rá bennünket. Ne higgyük, hogy különbek lennénk, mert mást, netán valami hasznosabb minőséget képviselnénk. Hisz mi is csak születünk, aztán elvegyülünk és kiválunk – ahogy a költő írta volt. 

Kontraszt (Fotó: Iván Attila)

A természetben lehet Istent játszanunk, de mint annyi sok példa mutatja: hosszú távon nem érdemes bohóctréfának venni a környezetünk jelenségeit, hebehurgya hozzáállásunkat büntetlenül sosem ússzuk meg.

Mi végre gondoljuk azt, hogy a teremtés koronájaként visszaélhetünk kivételezett értelmünkkel?

Meddig tartható az az álláspontunk, hogy a világ van érettünk, és nem fordítva?

Mikor ébredünk rá arra, hogy a folyónk víztükrében örökre ott maradt nagyszüleink képmása? A vízben, amibe könnyű szívvel szórunk szemetet. Mintha temetőbe rondítanánk.

Meg tudjuk-e állni, hogy az évente megismétlődő tüneményt illő tisztelettel csodáljuk, és nem csinálunk belőle vásári mulatságot?

Hogy a Tisza árterületét meg a folyamot is egyforma féltő szeretettel gondozzuk?

Az értelem fog-e fölcsillanni a szemekben, amikor a gyerekeinknek majd elmagyarázzuk, hogy a vízbe szemetelni ugyan olyan tilalmas, mint a családi emlékkönyv fényképeire köpködni?   

A válasz a jövendőnkkel megtömött tarsolyunkban lapul.

Röp (Fotó: Iván Attila)

Nem ártana, ha mi, kanizsaiak fölfognánk azt, hogy városunk fekvése, a zöldövezetek, utcáink rendezettsége, a földjeink minősége, a levegőnk tisztasága és a Tisza folyónk ölelése olyan Isten adta gazdagság, olyan megvigyázandó kincs, amire héthatár környéken sem találni megfelelő példát.

És mindeme kincshalmaz tetején ott csillog a legegyedibb érték, a gyémánt félkrajcárunk: az évente ismétlődő tiszavirágzás.

Amit viszont csak emberségünk révén tudunk teljes pompájával szemlélni, és a holnapnak megőrizni.