Tablók

„A kamaszkor lázadó és független természetével magával hozza az elszántságot, hogy magunk találjuk meg az igazságot, s ne hagyjuk, hogy bárki szava is felülkerekedjen saját ismeretünkön.” 

Öröklött vágya az embernek, hogy valami formában megragadja az időt.

A régi nagy festők - meg a mostaniak közül a valamit is érők - azt próbálgatták, miképpen lehet a megtörtént múlt egy szeletkéjét az örökkévalóságnak megmenteni.

A múltunk felismerése a jelenünk dolga. Viszont a jövőnké mindig is talány marad. Ezért vagyunk emberek, sorsok.

Mára felgyorsult világunkban, a fényképezés igyekszik kimerevíteni egy adott pillanatot. Mohó akarással kattintgatja okostelefonját az ifjúság, megörökítvén életének minden mozzanatát. Naponta százával készülnek felvételek, egy jól sikerült mosolyról, vidámságunk tárgyáról. Apró-cseprő ügyeket dokumentálunk hangyaszorgalommal.

Gyűjtögetjük elszürkülő mindennapjaink színesnek tűnő emlékszilánkjait. Ezen a tarka kaleidoszkópon körösztül bámuljuk a vélt valóságot, pedig a kaleidoszkóp csak egyszerű játék, ügyesen összetákolt tükrös kis szerkezet, amelyben látványosan szép, de csalóka képeket nézhetünk. Bár elhitetjük magunkkal, hogy távcsövet fürkészünk, a horizont előttünk mindig le van zárva. Távolba látó lencse helyett a kaleidoszkópnak tompa fényű fémlemez a vége. Ezért, míg a szemünkre illesztve figyelmezzük a káprázatot, szép lassan elfelejtjük érezve látni a valóságot.

Végső soron a saját szemünknek sem hiszünk: emlékképeinket nem elménkben, hanem memóriakártyákon látjuk szívesebben. Pedig a kártya – tartja a mondás – nagyon bizonytalan szerzet, a vak szerencse vagy éppen a balsors ügynöke. Kártya vagy hártya: nem mindegy? Elszakad, megreped, semmivé foszlik. Nem az örökkévalóság attribútuma.

Ott tartunk, hogy hajdan volt nyaralások harminckét filmkockás emlékei mára nevetségesen kevésnek hatnak, hiszen már egy reggeliző asztal mellett is többet villanhat a vaku! Ezrével tároljuk kirándulások, születésnapok, családdal kapcsolatos dolgaink emlékmorzsáit. A mennyiség pedig felülírja a minőséget, amit csak akkor veszünk észre, ha a képnézegetésre invitált látogató rokonunk, barátunk elfojtja ásítását a számítógépünk diavetítése közben…

Akad azonban még mostanában is olyan - a múlt hagyományaiból táplálkozó szándék -, ami örök érvényt próbál szerezni az idő múlása felett.

Talán - nem is helytelenül.

A boltok kirakataiban közszemlére kitett tablók mindegyike a szó jó értelmében vett jelenünket örökítik meg. A képeken szereplő fiatal arcok közülünk valók. Már nem gyerekek, még nem felnőttek. Nézd meg a szemüket: vidámsággal teli, a jövőt fürkésző tekintetek, amelyekből még hiányzik az életet egyszer felismerő fölnőtt emberek közönye.

Nézésükből önbizalom és furcsa vágy lobban.

Minket, lassan idősödőket olykor zavar ez a hetykeség.

Rosszalljuk ezt a sok magabiztos tekintetet, mert pontosan tudjuk, hogy a jövő véletlenül sem ilyen egyszerű, hogy a sors kiszámíthatatlan cifra fordulatokat tartogat számunkra, és semmi sincs ingyen, mert amiért becsülettel harcolunk, még azt is gyakran elbukjuk.

Szólni szeretnénk ezeknek a tablókon mosolygó fiataloknak, hogy bölcs belátással intézzék holnapi dolgaikat. Mindeközben persze, lelkünk mélyén mindannyian, kissé elirigyeljük tőlük ezt a megbocsátható ifjonckori naivitást, mert pontosan tudjuk, hogy annak idején mi is ilyen félszeg módon néztünk bele a fényképezőgép lencséjébe. Hasonló lelkesedéssel vetettük magunkat a boldog ifjúság rózsatengerébe. Hittünk a jövőnkben, egymásban.

Generációk, évtizedek folyamán a tablók zsánere, a frizurák, a loknik, a nyakkendők, a ballagó viseletek módija változott csupán.

Mi emberek: nemigen.

Igazam bizonyítékául végy magadon erőt, barátom, és sétálj végig valamelyik hajdan volt iskolád folyosóján. A megbarnult fotókon apáid, nagyapáid tekintetében ugyanezzel a kihívó tekintettel fogsz találkozni. Az életet fél kézzel legyűrő fiatalemberek néznek majd vissza rád, miközben tudni fogod, hogy jó részüknek már mindez nem sikerülhet, és a megmaradottak is egyszer bizonyosan az elmúlásé lesznek. Mert a fürkész tekintetek a porosodó üveg mögött már nem a jövőbe néznek, hanem a múlt árnyait idézik. Ahogy a régen volt matrózruhás lánykákákból is ősz nagymamák lettek. A daliás idők híresen szép lányainak emléke pedig csak a most ballagó gyermekeik tiszta tekintetében elevenedik fel újra.

Ilyenkor hasít belénk egy furcsa, fájdalomban fogant boldog érzés, hogy néha az értelem is felismerszik ebben az életnek nevezett örvénylő gomolygásban.

Magyarkanizsán a hét végén ballagott el egy generáció.

Higgyünk nekik. Higgyünk bennük.

Mást, jobbat - úgysem tehetünk.        

Pósa Károly