Halak, deres móló

Srdić Igor és Sarnyai Zoltán tárlatáról 

Foto: Sinuspictures

„A kagylót felnyitják, a csigát megsebzik, szemcsét helyeznek nyálkás anyagába, s visszadobják a tengerbe. A sértett állat kínjában alkotni kezd: gyöngyöt alkot. Ez a japán gyöngy. A legtöbb művész is ilyen sértett állat. Idegen anyag hull lelkébe, mesterséges izgatásra kezd alkotni. Amit így teremt, anyagra és szerkezetre egészen olyan, mint az igazi. Csak eredete más. Igazgyöngyöt önmagából, mesterséges beavatkozás nélkül csak a kivételes és választott példány tud kitermelni. Ez a legritkább, legértékesebb tünemény. De a különbséget csak a szakember érzékeli.”

Immáron nem először, a két fiatal művész lelkét pedig - miként a kagylóval teszik - felnyitotta és megérintette a kanizsai táj. Mert a volt Pannon-tenger medrének alján ott lapul az időtlenség, a kipusztult meszes ős-csigaházak. Ide van megírva a levegőbe, a pusztuló őslények tragikus vonaglása, mert ez a seholse volt mesebeli szörnyek kiszáradt, szikkadt világa. Csoda-e, ha szellemük szól, parancsra ösztönöz? 
Hisz még a Tisza, az évszakok változása és az itt élő emberek tekintete is ott van valahol a felhőkbe rajzolva. A szántások rögében porladnak a régmúlt hangok, és a folyó jéghártyájának repedésében cikkan a tegnap. 
Hányakat ihlet még meg a bácskai táj, az itteni emberi sorsok? Eleddig is csak úgy volt, hogy kit megkarcolt, kit megsimogatott az a semmivel sem összehasonlítható érzés, ami az alkotó embert arra noszogatja, hogy cselekedjék. Mutassa meg önmagát! Láttassa árnyéka helyén a fényt! Színeket gyúrjon és a hangsorok búzakalászából, egyenként pörgesse a szemeket! Fényképezőgépe lencséje legyen lélek-tükre. 
Sarkantyúzza Igort és Zolit is ez a kényszerű igazság. 
Szülőföldjük szilánkjai a fotókon. 
A táncos lányka bájos mozdulatát ellenpontozza a vén cigány szétfelé kancsi portréja. 
A folyóparti füzesek romantikájának itt szaga van, amit szemben, a partra dobott, oszladozó haltetemek árasztanak. Darabos festmények, elidegenült, torz emberfigurák mellett ott a szerbiai kolostor koppanó csöndje. Bibliai szelíd magány és a magzatgyilkos arctalanság jól megfér egymás mellett a falakon. Mondhatni: kiegészítik egymást. Úgy tesz az egyik a másik mellé, hogy fölerősíti az ellenpólust, és így válik a suttogás sikollyá, a kíméletlen durvaság, a fojtogató torokszorítás ártatlanságban fogant gyermeki öleléssé.
Ki tudná megmondani, vajon jól van-e ez így? 
Ki merné azt állítani, hogy nem mi, emberek vagyunk ilyenek, széttagoltak, jók, rosszak, szerethetőek és pusztulásra ítéltettek?
 
A két fiatal nem először állít ki Magyarkanizsán. A városi képtár a tavalyi esztendőben is teret biztosított a tehetségnek. A tenni akarást segíteni kötelesség. Elnézve a tárlat anyagát bebizonyosodni látszik, hogy nem hiábavaló a fiatal művészek patronálása. A kritika, és a jó szó termékeny talajba hullva olyan értékként szökkenhet szárba, amely az egész közösségünkre nézve irányt és erőt adó minőséggé változhat.
 
Mikor a művészetet látni, akkor az összeegyeztethetetlenül többet jelent a fölszínen tapogatózástól. A lényegi, mélyebb tapasztalás lehetőségét kínálja. Tudatunk egészét tudja mozgósítani.

Így valahogy megláthatjuk a hajdan volt Pannon-tenger üledékes medrét csak úgy, mint a reánk néző szemekbe temetett múltat s lelkünk legféltettebb zugaiban lényegünk fölismerésének igazgyöngyét. 

Lehet: elég csak vállmagasságban szétnéznünk. 

Pósa Károly