Kertek és udvaroncok

Illusztrációm

Még nem is olyan régen, ha egyik parasztember a másikkal összeveszett és átkozódni volt kedve, akkor nem kezdett el rögtön anyázni, hanem azt kívánta a haragosának, hogy „csak gyöpösödne be kendnek minél előbb az udvara!”

Abban az időben súlyos szavak voltak ezek! Lehet, hogy a ma élő vájtabb fülűeknek is kiérződik a ravasz kisember fonák megjegyzéséből a rosszmájúság, viszont sokan lehetnek azok, akik valószínűleg már nem is értik ennek a cifra átoknak az értelmét és a súlyát.

Tudni illik, hajdanában csak a halott ember portáját verte föl a fű. Aki élt és tehette a dolgát, annak lapos volt az udvara, mint a kinyújtott tenyér, és aprójószág nyüzsgött rajta. Tyúkok, kacsák, pulykák legelték le, amit lehetett. A szárnyas népség mellett szárba szökkenő fűszálnak zéró esélye volt a túlélésre. Aki tartott már libát, sokat tudna mesélni arról, milyen pusztításra képes ez a hosszú nyakú, puha tollú haramia. Körberágott fák, csonkig lelegelt pusztaság jelzi nyomukat. Ha legelőn tartották a libanyájat, utánuk már csak a kondát lehetett kicsapni, mert a disznók esetleg gyökeret, ezt-azt még ki-kitúrtak a föld alól.   

Bezzeg mostanában!

Szó szerint ritka madár az udvarokon szabadon tartott tollas jószág! Jó, ha egy kutya szaladgál a kerítésen belül!

Hovatovább az is ketrecbe, vagy divatosabban mondva kennelbe kerül. Mert a kutya az olyan kérem szépen, hogy ha rájön a kutyafélóra, akkor kapar, elás, megrág dolgokat, és az se biztos, hogy mindig egy helyre végzi a szükségét. A kisdolgát meg végképp, aminek – különösen tikkasztó nyári alkonyatkor – erős odőrje tud lenni. Az ebgazda ingerküszöbének mércéje, hogy időnként lapáttal takarítgat, tulajdon kezével pakol, helyrehoz-e a házőrzője után, vagy inkább vaskalodát tákol a szerencsétlen állatnak és (általános szokás szerint) az udvar leghátsó fertályának sarkába űzi, az amúgy őt hűséggel szolgáló cselédet. Rosszabbik esetben méteres láncra veri.  

Mert mára úgy fest, hogy a gyöpszőnyeg elparancsolja tőlünk azokat, akik a Teremtő firmájában valahol velünk együtt lettek kitalálva. Annyi különbség van csak közöttünk, hogy nekik ösztön adatott, nekünk pedig – azt mondják: értelem. Viszont ott az égben beléjük jóval nagyobb adagba lett plántálva a feltétel nélküli szolgálat, a hűség, az állhatatosság, az önzetlenség és leginkább a szeretet, ami az emberek túlnyomó többségéről már nem mondható el. Sokszor bebizonyosodik még, hogy vannak esetek, amikor különbek ők nálunk, dacára annak, hogy mi lőttünk embert a Holdra.

Igénytelenebb megoldásként jöhet a pázsit.

Versenyt űznek a szomszédok abból, ki előtt selymesebb a fűszőnyeg. Centire, elvágólag nyírott. Lehet vele hencegni, amoda mutogatni, ide dicsérgetni. Néha már-már az őrületttel határos az a kínos pedantéria, amivel egyesek az udvaruk pázsitját tüntetik ki. Gondolok itt a hajnalban és alkonyatkor a már most is kincset érő ivóvízzel locsolókra, a drága öntözőszerszámok, földbe süllyesztett rendszerek beépítőire, az automata locsoló, spriccelgető, netán ködölő masinák működtetőire, akik között a házhoz kijáró kertész-szakember személye is presztízskérdés. Ettől csak az a fontosabb, kinek van nagyobb és rikítóbb sziklakertje, házi tavacskája, dülledő szemű aranyhalakkal tömötten.

Mennyire szánalmas szokás!

Mintha vízfátyol és a szikladarabok alatt halott rokonok tetemei szunnyadnának. Megannyi mesterséges sírhalom...

Lehet: sziklás vidéken a Mediterrán világban jól fest, hasznos hagyománya van az ilyesminek. Arrafelé kincs a megművelhető földecske, spórolnak még az utcákkal is. Beosztják mennyi maradhat kertecskére, úri passziónak. Azt is aláírom, hogy a Távol-Keleten évezredes kultusz alakult ki a vízinövényes tavacskák kapcsán. De Japánban nem csevapcsicsa, kerti rostélyos, olcsó kolbász füstje-szaga nyomja el a tavirózsák illatát, nem behűtött láda sörön ücsörögnek a lambadagatyás, napszemüveges vendégek, nem forgolódó grillcsirke zsírpapírját fújja a szél, nem ordít vasárnapokon a rádió minden gondolatot elnyomva és kivégezve a jótékony emberi csöndöt, hanem helyette megünneplik a cseresznyefák virágzását, meghajolnak egy szépen nyíló kerti virágszál előtt, áhítat és olyan komoly szeretet övezi a kertek, parkok békéjét, amilyent csak egy lelkébe befelé hallgatódzó keleti ember képes létrehozni. Hosszú évezredek alatt ivódott bele ez a bölcsesség azokba a népekbe, és ezt a szemléletet tükrözik a kertjeik, az életmódjuk, a táplálkozásuk, a gondolatiságuk. Vagyis az egész ottani kultúra.

Mindeközben mifelénk gyorsító, növesztő tápszerekkel, zutyult műganéval sürgetjük növésre a fűszálakat. Mintha a vetett magocska lekésne valamiről. Nem őt kéne féltenünk. Mi vagyunk azok, akik lemaradunk minden fontos dologról, ami igazán élhetővé és értelmessé varázsolhatná lepergő napjainkat.

Simítsuk meg néha kutyánk fejét!
Álljunk meg, és tisztelettel nézzünk föl egy öreg fa koronájára!

Ha szándékunk tiszta lesz, akkor talán megérezzük, hogy az a másik korona, amit ránk testált a mindenség, nekünk is megint visszakerülhet a fejünk fölé.  

Pósa Károly