„Ez a perc, ez a már jelenvalóságában
elfeledett, amely úgy múlt el, mintha el se jött volna, ez a megízleletlen íz,
ez a parlagi föld, ez az elgurult gyöngy, ez is az életed volt,
ez is egy volt a majdan oly pontosan megszámlálhatókból, egy az egyetlenekből, egy azokból, amelyeket soha többe nem lehet mással helyettesítened.”
ez is egy volt a majdan oly pontosan megszámlálhatókból, egy az egyetlenekből, egy azokból, amelyeket soha többe nem lehet mással helyettesítened.”
A mai helyzetkép - fotó: Valkay Bicskei Ágnes |
Van egy nagyszerű macedón film. Az a címe: Eső előtt. Meggyőződésem, hogy a térségünkben valaha született legjobb, legérzékenyebb műalkotás, ami a közelmúlt jugoszláv testvérháborúival foglalkozik. Ennek a filmnek a vezérmotívuma a történések és a világ ciklikus összefüggése. A végtelenített emberi létforma.
Már a bevezetője is kemény, filozofikus. „Az idő
nem hal meg. A kör sohasem gömbölyű.” Emiatt idéztem.
A magára valamit adó ismeri ezt a furcsa érzést. Folytonosság
és megismétlődés kísér bennünket.
Számos alkalommal cikázik át rajtunk, az egyszer
már megtörtént – lám! - megint bekövetkezett esemény megtapasztalása.
Állandóan ugyanazt éljük meg, de mégis kicsit
másként. Ilyenkor sajdul a döbbenetünk, hogy minden az elrendeltetettséget
igazolja. Hogy bármekkora szabad akarattal bírunk is, valójában csak a
princípium és a vég közötti út máshonnét irányított vándorai lennénk.
Egyformán peregnek napjaink?
Lehet.
Hetek múlnak el úgy egymás mellé szürkülve, hogy
csak időnként kapjuk föl a fejünket, nézzük fejcsóválva a naptárat: megint
véget ért egy esztendő. Hogy esett meg! És a fő kérdés: mikor? Észre sem vettük.
Még a hónapokat sem, nemhogy a percet. Akkor és ott, nem köszöntük meg a szépség
pillanatait. Helyette vállaltuk a körkörösséget. Ahogy a mókuskerék diktálja a
tempót.
Akad azért jó példa. Leírom, hátha lesz követője.
Az ember eszmélésétől kezdve az idő
meghatározásával, mérésével próbálkozik. Legegyszerűbben a nap járását állapította meg. Pirkadattól estig: egy egység. Már húzta is a barlang falára, a
kő-, a fa- vagy agyagtáblába a reckát - ahogy mifelénk a vonalkát hívják. Olyan
triviális megállapítás ez, amit még a kisgyerek is tud. A nap fölkel, a fű
zöld, az ég kék. És mégsem. Ismerősöm felesége egy ideje már minden hajnalban
lejár a Tiszához, megáll a mólón, megvárja a napfölkeltét és lefényképezi az
első fénysugarakat. A fotók mindig egy szögből, és ugyan arról a helyről
készülnek. Aztán a nő hazamegy, és a számítógépe révén föltölti a képet egy
közösségi portálra, ahol Isten tudja csak hányan látják, nézik meg az aznapi
kanizsai napfölkeltét. Biztos vagyok abban, hogy nagyon népszerűek a fotók.
Számos bejegyzés, visszajelzés tanúskodik erről. Mára népes, és egyre szaporodó
rajongótábor lesi-várja az éppen aktuális tiszai helyzetkép megjelenését. Némi iróniával élve: a házhoz szállított hajnalhasadás
kényelme is rólunk szól. Ám sokkal inkább az a fontos, hogy még az egymás
sarkába hágó hétköznapokon is lelepleződik a csoda: a pillanataink
megismételhetetlensége.
Hisz a kelő nap sem lehet mindig ugyanaz.
Tiszta időben tüneményes. Visszatükrözi a folyó
vize, játszik a fénysugarakkal, megborzolja, eltorzítja, néha megkettőzi a nap
képmását. Ha az ég felhős, a szürke lefesthetetlen árnyalatai jelennek meg.
Párolgó Tisza fölött átsejlik, ködben gyéren világlik. Olykor szikrányi
szeletkéje kukucskál. Az őszi-téli reggelek hangulata rajzolja ki a
napkeltéinket. Vagy fordítva.
A folyó sem ugyanaz. A part menti erdő is mindig
másként kócolódik. Napról-napra elénk tárul a nagy titok: az állandó is örökkön
változó, amiként az újdonság mindig önmagában hordozza a voltat, a már
meglévőt.
Elképzelem, milyen nagyszerű érzés lehet nap, mint
nap megélni a tiszai hajnalhasadtát. Áll egy ember a mólón és valamit megérez
abból, amiért érdemes.
De jó lenne, ha többen követnénk példáját!
Akkor lesz itt más a világ, ha a jövőben minden
pirkadatkor a várakozó tömegeket ragyogja majd be a Tisza fölött kelő nap.
Pár nappal ezelőtti fotó: Valkay Bicskei Ágnes |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése