Pí élete - mozikritika

„Minden, amit fontosnak tartottam az életben, elpusztult. És nem kapok semmilyen magyarázatot? A poklokat kell elszenvednem minden mennyei jelzés nélkül? Ebben az esetben mi a célja az ésszerűségnek, Richard Parker? Csak annyi, hogy rávilágít a gyakorlatias dolgokra – az élelemszerzésre, öltözékre, menedékre? Miért nem tud az ésszerűség bővebb válaszokat adni?”

 

A magunkfajta filmeket kedvelő közönségnek a világvége nem a múlt esztendő utolsó napjaiban következett be. Mindez már vagy húsz éve megtörtént, amikor az illetékesek lakatot tettek kanizsai régi mozi bejáratára. Lett helyette kényelmes, bársony huzatú ülőke, magas minőségű sztereóhangzás, mozgatható vászonfal meg tűzvédelmileg indokolt kiléptető rendszer, amin körösztül – előre nem látott okok következtében - a nézősereg az évek során szépen lassan végleg ki is lépett a mozgókép csodálatos világának rendszeréből. Jött a videó, a kazetták, a kölcsönzők. Utána az internet, most meg a letöltések időszaka.

Maradt a plüss, a fűtött-hűtött hangszigetelt terem, a vetítőgép és a szomorú mozigépész. Elárvult a filmszínház.

Ma már a takarító néni lámpással sem lel nézőt a széksorok között, pedig lemerném fogadni, hogy örömében ricázni, tökmagozni hagyná a betévedőket. De elmúlt az olajos szagú padló, a recsegő fa pótszékek, meg a sperlemezből tákolt jegyárus bódé ideje is. Lecsöngött a közös filmnézés varázsa. Nem szakad a tekercs a legizgalmasabb pillanatban, nincs hangos méltatlankodó füttykoncert, se eget verő derű a legjobb nézőtéri beköpéseken. Manapság a lányok combját sem a gyéren világított esti jelenetek alatt lehet megsimogatni. A tűzoltó bácsi már csak az idősebbek emlékében gunnyaszthat a sarokban és a siptár trafikja helyét nem a múlt pora, hanem lelketlen aszfaltréteg fedi. A karatés filmeket bámulók, a lámpák fölgyulladásától hazáig a kunsztokat utánzó cigánylegények jó része már nagytata korú, és keveseknek jut eszébe az, hogy az Elfújta a szél három és fél órás mozija után szülői pofonok jártak a körömcipőkben hazáig loholó, ám így is késve érkező nagylányoknak.

Mindazonáltal az ember már csak olyan, hogy ha egyszer megtapasztalta, akkor időnként vágyik a filmszínház élményére. Ha másért nem, hát múltjának szeletnyi fölidézésére.

Az újévben mi is mozijegyet váltottunk.

Szegedre általában vásárolni járnak, járunk. Ritkábban valami rendezvényre, netán kikapcsolódó fürdőzésre. A szórakozás kategóriájába tartozónak véltük, ha ismerőseinkkel közösen befizetünk egy jónak ígérkező filmre.

Latolgatás előzte meg a kirándulást. Komoly dilemma előtt áll, aki családi filmnézést tervez. Nem a választékkal van gond! Inkább generációs jellegűek a problémák. Három kiskorú és négy fölnőtt igényét kell egy filmben megtestesülve látni, hogy a gyereknek se legyen megterhelő, érthetetlen a tartalom, meg a fölnőtt se érezze úgy, hogy a Szezám utca valamelyik lebutított epizódját muszáj végigülnie két óra hosszán keresztül. Nem ragaszkodtunk a manapság divatos háromdimenziós látványhoz. Aki csak térhatást akar, az nézegessen akváriumi halakat.

A Pí élete tökéletesen megfelelt elvárásainknak.

A kritikákat elolvasva jogosnak vélem a dicsérő szavakat. Ang Lee rendező mozija megérdemli, hogy minél többen lássák. Egyrészt, a film képi világa valóban lenyűgöző. Jómagam ódzkodok az agyondigitalizált trükkök ezrei által föltupírozott filmektől (pont ezért, a Csillagok háborúja utolsó részét sokadszori nekifutás után sem tudtam még végignézni), a tévében meg eleve kihagyom ha kutya, nő vagy valamelyik amerikai komikus a főszereplő.

Tutajra szorult tigrist meg egy kölyköt bámuljak egy ültő helyemen - másfél órán át?! Finoman szólva - erős fönntartásokkal viseltettem…

Ám ebben a történetben az óceánon együtt hánykolódó indiai fiú és a tigris kettőse olyan gazdag tárházát sorolja fel a tanulságoknak, amelyeknek számbavétele a film után napokig foglalkoztatja a nézőt. A gyerekeknek a természet, a környezet védelme domborodik ki elsődlegesen, viszont a fölnőtt mozizó egyfajta spirituális beavatásként értelmezi a látottakat. Bőven hagy a film gondolkodni valót Isten létén, önmagunk keresésén túl minden másról, ami legbelsőbb lelki szféráink örök dilemmáit képezik. Helyünket, szerepünket, netán föladatunkat a világban. Mindezt színesen ugyan, de rendkívül érzékletesen, nagy művészi gonddal, mély átéléssel de játékos formában tudatosítja velünk a film tajvani rendezője, hogy aztán a végére maradjon a csavar, ami mindenkit megforgat, mert a feje tetejére állított tündéri sztori véget ér, és a Csendes-óceáni hajótörés többé nem lesz fikció, hanem nagyon is mirólunk szóló tanmesévé változik.

A Pí élete ezért jó film. Olykor már-már giccsbe hajlóan szép. Tele utalással, metaforával, szimbólumokkal, áthallással. Mert a minden koron velünk sodródó mentőcsónakról szól.

Megnézve már megérthető az is, miért lett bezárva a kanizsai régi mozink, miért nincsenek álmaink és a puszta szükségleteink kielégítése miért hagyta veszni emberi vágyainkat.

Ezt Richard Parkertől tudom, akinek bajuszát csak én cibálhatom.

Pósa Károly