44

Reggel a nyári szél megtámasztott, és nekidőltem a Budzsák sarkának

Nézett rám egy néni, meg a nagy Négyarcú, és szemükben nem volt sajnálat

Kértem őket, szóltam mindenkinek, mondogattam, hogy ordítón hamis…

Mégis mást hittek. Más kellett. Mindennek igazabb volt a fordítottja is.

Aztán hazaindultam. Születésnapom járta. A bácskai port fújtam,

A júliusi levelek hullottak lábam elé. Ősz volt. Mind hevert a betonon: megsárgulva.

Ámuldoztam magamban, néztem, hogy mi végre történik, mi végre késik.

Odafönt angyalom se libbent, bár lökhetett volna magamnak - kibékülésig.

Oszt megint itt vagyok. Megint egy vers. A sokadik. Magamnak írom varos sebbel.

Köszönnek rám az istálló kis fecskéi. Pállott szájuk tátong felém egyre vörösebben.

Hagyjad pajtás a himnuszt! Hagyjad a dumát! Felejtsd el a köszöntőt! Ne tudd mi a szózat!

Bicikliző kissrác koromban nadrágomba akadt a lánc, akácfa tépett. Azóta viszem a lázat.

Azt a fát régen kivágták - bár szögesdrót védte - a szú mégis csak ette, folyton csak ette.

Ha a Petőfi utca végéhez érsz, nézd majd meg – lehet, hogy ott maradt a sziluettem.

És már megint indulok, bottal ütöm az akácost, a nyomokat. Minden lélegzetben kereslek.

Azt hiszem, tán csak az odafönt megbúvó égiek tudják, mennyire, de mennyire…