 |
| Avatáskor |
Ne kapkodd a fejed nyájas olvasó! Még jó a memóriád.
Igen: Nándorfehérvár neve a magyar történelem dicsőséges oldalain szerepel,
és említésekor a diadalunkról illene szólni, nem holmi kudarcról.
A kánikulában, íme egy kis rövid történelmi eszmélet-frissítés:
A hódító török sereg mintegy tízszeres túlerővel vette gyűrűbe
Nándorfehérvár várát – szégyellje magát, aki nem tudja – a mai Belgrádot.
1456-ban – ha jól számolom, akkor pont 558 éve - ezekben a forró júliusi
napokban, 4-e és 21-e között, az ostromot a Szilágyi Mihály vezette keresztény
védők verték vissza hősiesen, hogy 22-én Hunyadi János hadereje egy győztes
csatában végleg porig alázza a túlerőben lévő török sereget. Akkora volt ennek
az eseménynek a hadtörténeti sikere, hogy hetven évre elvették a szultánok
kedvét attól, hogy a keresztény Európa felé próbáljanak terjeszkedni.
A pápa Te
Deumot hirdetett, Rómában és szerte, ahol templomok voltak hálaadó misét
mondtak, zúgtak a dicsőséget propagáló harangok.
A nyugati keresztény világ
fellélegzett.
Az emberek örömtáncot jártak, és a még bennünket sanda szemmel
nézők is hozsannázták a magyar katonai erényeket.
Halkan jegyezném meg, hogy
nem ez volt az első eset, amikor népünk véráldozata révén menekült meg a
„művelt”, finnyáskodó Ókontinens népe. Hisz a Muhi csatamezőn még ott porladtak
a magyar vitézek csontjai, akik a kétszáz évvel azelőtti tatár inváziót
tartóztatták föl, önnön életük árán.
Nekik, az ő emléküknek is szólt tehát a harangszó, és szól immáron sok száz
éve.
Arra figyelmez mindenkit, hogy a hit ereje minden koron képes emberfeletti
tettekre. Nekünk, magyaroknak meg különösen kedves a tornyokban megszólaló
harangok szava.
Nélkülözhetetlen része lett életünknek. Egyet jelent a kelő
nappal, amikor iskolába indítjuk gyerekünket, és kezdjük a megszokott teendőket.
A korai harangszókor a harmattól fölszáradnak a füvek; elejét jelzi a napunknak,
a megterített asztalon a reggelink illatával; minden megszegendő kenyérrel,
vasárnapokon csak úgy, ahogy máskor. Eligazít bennünket a napszakokban. Delelőre
int, vagy éppen arra, hogy egy csöndös fohásszal emlékezzünk valakire, akit
aznap temetnek, és egy volt velünk, a közösségünkhöz tartozott. Napszállatkor a
harang üzenő bimm-bammja messzi távolból, a szántóföldeken lévőknek pihenésre
szólít, és még csillagos estéken is teszi egy-egy rövid kondulásig a dolgát. A harang mindig egy kis ünnepet hoz a
lelkünkbe. Pátosz nélküli, szelíd ez az érzés. Inkább csak hangulat. És mégis
milyen fontos!
Bácskai magyar emberként idegenből hazatérve döbbentem rá legelőször arra,
hogy a templomunk tornyának látványa, a benne megkonduló ismerős harangszó
jelzi minden egyes alkalmakkor, hogy hazaértem. Milyen jó otthon lenni!
Idegen ajkú - és szívű - ezt sosem fogja megérteni.
Friss az élmény: a
minap panaszolta egy tűsarkú dáma, aki az idős férje oldalán fürdőzni érkezett,
hogy mindennel elégedett lenne, ami a városunkat, a kiszolgálást, és általában
a vendéglátásunkat illeti, csupán az a "borzalmas kolompolás” zavarja, nem
lehetne-e legalább vasárnap aludni hagyni az embereket?...
A szerfölött érzékeny idegzetű, finomra hangolt hölgy – amúgy - magyar
volt.
Vagyis: dehogy! Rosszul mondtam. Magyarul beszélt, mert végül is
értettem, amit mondott. Tolmács ugyan nem kellett hozzá, de valahol hiányzott
egy megfelelő fordító, szakember, hogy tudassa a delnővel: ő meg énköztem,
miközöttünk akkora szakadék tátong, amit már ebben az életben betemetni nem
lehet.
Néztem rá, ahogy tőlem tellett, aligha szelíden. Nyeltem nagyokat, és a
legendás vendégtiszteletünk okán kibírtam szó nélkül. Hej, pedig milyen érdekes
lenne, ha egy ilyen pávatyúkot a méltóságteljes harangkongás helyett majdan a
vezérürü nyakára akasztott kolompszóval búcsúztatnák!… Szégyelltem őt,
haragudtam rá.
Aztán – lám, milyen gyorsan büntet a gondviselés! – hetekre, ha nem napokra
rá ugyanez a szégyen már miattunk mardosott, a városunk miatt öntött el a
keserűség.
Haragszom Kanizsára.
Kesernyésen tapasztalom, hogy mielőtt mások balgaságán, kicsinyességén
csodálkoznánk, nem árt a saját portánkon is szétnézni. Van mit látni! Azaz:
nincs mit.
Merthogy ellopták.
A középiskolánk előtti Hunyadi-emlékmű harangját vitte valaki haza.
Napok
óta csupaszon mered a harangláb teteje. Most valami suttyó vitrinjében odahaza
hirdeti a patkány becsületét, aki egy átmulatott diszkós éjszaka zárásaként –
gondolom más majmok társaságában – föl mert mászni az emlékműre, és
megszentségtelenítette azt.
„Jó” volt az időzítés… Míg másutt Hunyadit éltették, koszorúzták, a
nándorfehérvári diadalra emlékeztek, és fejet hajtottak a múltunk nagyjai
előtt, addig nálunk, a magyarnak mondott Kanizsán – a hajdani Csuka, Koncz,
Cigonya, megannyi nagyszerű ember városában – meggyalázzák a legnagyobb magyar
hősnek közterületen álló emlékművét. Pedig milyen büszkék lehetnénk rá!
Egyrészt: nem tudok túl sok bácskai-bánáti Hunyadi-emlékműről, még akkor
sem, ha ő lenne a magyar-szerb történelmi múltunk, az együttélésünk
vitathatatlanul legelfogadottabb alakja. Magyarán: közös hősünk.
Másfelől – és ez az, ami talán még inkább fáj:
Mondjon valaki a környékünkön oktatási intézményt, ami előtt ilyen impozáns
harangláb díszelegne! Legközelebb tán a debreceni líceum előtt, de az már akkor
állt, amikor Magyarkanizsa helyén még nádtenger volt, meg jó esetben néhány
szegényes vityilló.
Meg is becsülik a jó debreceniek!
Bezzeg mi?
A harang, amióta avatva lett, alig-alig kondult. Ballagáskor, évente
egyszer meghúzták. Ám az év többi részében állt kukán, pedig ünnepeknek,
évzárónak, évnyitónak, tanárbúcsúztatónak, osztálytalálkozónak híján nincs sem
a közösség, sem az iskolai naptár.
Hát: most már nincs többé mit húzni…
És így, hogy elhalt a szava, megint szegényebbek lettünk. Nemcsak a
Hunyadi-emlékmű kisded harangjának vidáman zúgó hangjával. Hanem egy
illúzióval.
Hogy képesek vagyunk felnőni a feladatunkhoz, őrizni az értékeinket és
megtanítani másokat arra - mi a becsület, mi az emberség.
Pósa Károly
*Értesítés: a kispiaci Rákóczi Szövetség Helyi
Szervezete a magyarkanizsai Szent István – napi ünnepségen jótékony célú
árverésen festményeket fog felajánlani az ellopott harang megvásárlására,
valamint az emlékhely biztonsági kamerákkal történő ellátására.
 |
| Felirat hozzáadása |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése