2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. július 11., péntek

Mederbe feküdt a torony





Van egy hely Európában, ahol tóba fojtották Krisztust.
A műveltnek hitt Ókontinensen nem ez volt az első gyalázat.
Hisz oda jutottunk, hogy e térségben naponta szidják, szégyenítik, megszentségtelenítik az égi hatalmat. Azt hiszik a balgák, hogyha elfelejtik, akkor rögtön meg is ölték az Istent.
Pedig dehogy.
Jó kétszáz éve így okoskodtak a francia enciklopédisták. Sajnos, az általuk kitaposott majomcsapáson sokan, sok féle módon próbálnak előbbre jutni. Ám ahogy haladtak volna rajta, egyre keskenyebb, járhatatlanabb lett.
Ama ösvénynek most már a vége is látszik.
Az Öreg Isten ettől éppen úgy nem szűnik meg minden létezőnek értelmet adónak lenni, ahogy az európai népek sem fogják még egy darabig az önpusztításukat abbahagyni.
Ott állunk most a rengeteg közepében, egymagunkban.
A majomcsapás végén. Visszaút nincs. Benőtte a gonoszságnak, a restségnek, a műveletlenségnek és a rosszhiszeműségnek iszalagja.
Lassan ránk telepszik a csöppet sem  paradicsomi éjszaka.
A lidérces hangok, a zölden világító szemek gazdái meg szépen fölőrlik a humanitást, miként a valót. Éppen ezért a jelen időkben már csak nehéz, bódult álomba merülhet az ember. Menekülés ez, nem nyugtató, pihepuha alvás. A szentségtelen nagy sötétben föl-fölriadva, és rettegve, szuszogva tűr, tüdeje sípova szedi a levegőt, míg megint magára nem erőlteti a démonoktól hemzsegő álmát.
Még nem tudja, de már sejti, hogy fájdalmas lesz az ébredése.
A Teremtő teremtett, az ember pedig a kezdetektől szemtelenül megpróbálja másolni.
Szerényre és meglehetősen kicsinyesre sikeredik ez az erőltetett utánzás. Az epigon ripacskodása csupán. Bűvésztrükk klónozással, a kontár beleokoskodása az ősi rendbe. Amihez az ember hozzányúl, abból általában sok jó nem szokott kisülni. Összezavarodnak a dolgok, kizökkennek a szabályok, és a fegyelmet a káosz váltja föl. Mire észbe kapnánk, a regulák íratlan sorai összemosódnak. A korábbi nagy kezdőbetűvel írott mondatokat a borult elmék elmaszatolják, és a veretes kinyilatkoztatások helyett makogó zagyvaság sejlik elő, amelyek végéről már hiányzanak a biztos pontok. Helyettük - kérdőjelek mindenütt.
Azért – időről-időre - még erőlködünk. Reménykedünk, hogy hátha.
Eljátszadozunk a teremtés mítoszával, megkísértjük az örökkévalóságot. Építünk. Azzal az önámító szándékkal rakjuk egymás mellé a köveket, hogy azt hisszük, amit megterveztünk, az az idők végezetéig hirdeti a dicsőségünket. Mutogatunk a hajdan cifra paloták romjaira, omladékos hagyatékéra a földnyelte civilizációknak. De még a nagy piramisok eget ostromló akarata is csak bohózat, röpke epizód, tűnő káprázattal elegy sikkantás a semmibe, ha az időtlenséget tekintjük minden meglévő mércéjének.
„Isa pur, isa chomu…”
Mégis, az Istennek talán kedves minden erőlködésünk.
A jó szülő lesi így a homokvárán ügyeskedő kisgyermekét.
Esendő próbálkozásunkat csendes derűvel figyeli. Látja, nézi, amint a halhatatlanságot hajkurászva alapozunk, falakat emelünk, tornyokat és tetőket rakunk. Talán kedves neki a tökéletlenségünk.
Talán megérti, miért muszáj építenünk.
Ugyanis létrehozni egy házat, épületet még ma is ad valamit az embernek. Némi kárpótlást az elvesztegetett lehetőségekért, reményt a horizont mögött megbúvó jövőnek. A kibicsaklott élettengelyünk pillanatnyi visszabillentését.
Értelmet, hogy vagyunk. Emberléptékűt, éppen ezért verítékes teremtést.
Mindazonáltal ahogy minden építkezés maga az élet, a megfelelés, és az emberségesség parancsa, úgy minden épület ledőlése egyenlő a halállal.
Visszacsinálhatatlan.
Ahol a rombolás kényszere erősebb, ott a ledőlő falak robaja nemcsak az életet temeti maga alá, hanem a világmindenség kis darabját, az ott lévő jelenvalót, a jövőt – de ami maga az iszonyat - a legfontosabbat: a múltat. A fundamentumokat. Összedönteni, romhalmazok alá élve eltemetni a múltunkat: egyet jelent meggyilkolni a világnak egy szögletét, az értelmet adó, nekünk sugalló tegnapot.
Nagyon valószínű, hogy ilyenkor is néz bennünket az Isten. Nem tudni, mennyi keserűséggel ráncolja homlokát.
Hát még amikor azt látja, hogy az Ő szent házát pusztítja el az emberfia!
Az emel a templomra kezet, akit önnön képmására teremtett, akinek értelmet és szeretetet adott! Meglehet, már bánja, hogy ugyanakkor szabad akaratot is.
Most már mindegy. A bizalmával régen visszaéltünk. Mindazonáltal újra, meg újra hibázunk, és a tévedéseink, ballépéseink egyre durvábbak. Már az Isten házának sem hagyunk békét.
Ismerjük a vircsaftot, tudjuk, hogy megy ez manapság.
Előbb a templom lesz egyre magányosabb. El-elmaradoznak belőle a hívek. A vasárnapi nagymisén már csak néhány nagykendős vénség száraz fohásza száll fölfelé. Aztán a pap költözik másik, élhetőbb, nagyobb faluba. Heti egy-két alkalommal visszalátogat misézni, vagy inkább temetni, később már csak ünnepnapokon nyitják ki a templom ajtaját. A vakolat hullani kezd róla, a tető – mert nincs aki a födémen igazítana – beázik, látni, mint eszi a penész a falakat. Amikor már temetni sincs kit, leszerelik, talán ellopják a harangot, és akkor a közösség hangja elnémul. Ahonnét már a harang konduló szava is hiányzik, onnét eltűnik az élet, ott a felejtés telepszik a csöndre, és az elmúlás szúpercegése fogja szétsiratni mindazt, ami volt.
A templom végérvényesen magára marad.
Jobbik esetben még egy ideig láttatja a kárhozatunkat, figyelmez bennünket. Rosszabbik esetben téglánként szétmérik galád kezek. Vagy vizet zúdítanak rá, elárasztják, tengernyi víz kalodájába zárják, mint tették azt a kommunisták Bözödújfaluban, ahol egykoron vízbe akarták ölni Krisztust, mert azt hitték megfojtothatják a hitet.  

A tó medrében az oltár. Vastag iszapréteg rajta.

Vagy két éve, a nyáron jártunk arrafelé a családdal. Még állt a torony.
Mélyen megütött a látványa.
Mi tagadás: erős szimbólum az a templomtorony, a magára hagyatottsága megrendítő.
Ahogy az, a magyarnak szívbe markoló látni errefelé Bács várának romját, az aracsi pusztatemplomunkat, a düledező kastélyainkat, a hajdani kúriákat, az elnéptelenedő tanyáinkat, a kihaló régi falvaink tucatjait Bánátban csak úgy, mint itt – Bácskában.
Állt az a torony egymagában.
Körülötte az a sok víz.
Pont így állhattak az egykori Pannon tenger medrének porában a déli végvárakat még vigyázók.  A remény leghalványabb jele nélkül.
És nem föltétlen a fegyveres vitézeinkre gondolok, hanem az egyszeri magyar embereinkre, asszonyaikra. Azokra a paraszti őseinkre, akik itt születtek, becsülettel végezték dolgukat mindig magyarként, és ha kellett harcoltak a földjükért, és ha kellett, akkor meghaltak érte.
A Bözödújfalut elárasztó tóban egyébként nem a torony látványa volt a legszomorúbb.
Hanem a partján piknikezők, grillezők, tollaslabdázók, meg a tó vizében fürdőzők, akik között szép számmal akadtak olyanok, akik nem románul beszéltek, és magyar muskátlizenét bömböltettek az autórádiójukon.
Mintha temetőben, Mindenszentekkor valami korhelyek névnapi mulatságra táncolnának.
Ez is a nemzetpolitika fájó hiányával magyarázható? Aligha.
Inkább emberi mivoltunk elsilányosodásával, aminek csak egyenes, logikus következménye a magyar identitástudatunk föladása.
Minapi hír, hogy a Bözödi tóban árválkodó templomtorony megadta magát és ledőlt. Évtizedekig tartott haláltusája.
Vergődését milliók figyelték részvétlenül. És nem akadt senki, aki hinni mert volna a csodában. A torony, ahogy megnemesült haldoklásában, úgy is dőlt az enyészetbe.
Senki nem tudja pontosan mikor, ember nem látta hogyan érte a végzet. A torony meghalt.
Tán egy csöndös sóhajjal simult bele mindabba ami volt, és bizton tudom, hogy legbelül megőrzött valamit abból amit mi már sosem fogunk fölfogni.
Hogy vannak könnyek?
Ne a tornyot sirasd testvér, hanem a még álló tornyokhoz rakj egy téglát!
Adj nekik támaszt! Úgy, hogy mindig a jó szándék vezérel, és teszed a dolgod, köszönet nélkül – mindig emberként, magyarként.
Akkor, tán lesz csoda. Föltámadás.
Megtörténhet.
És ha így lesz, a bözödújfalusi templom tornyának harangszava újra meg fog szólalni.
Hét világra hirdeti majd a remény igéjét.
Bimm-bamm-bimm-bamm…
Benned, bennem – mindannyiunkban.

Pósa Károly

Nincsenek megjegyzések: