A
bugyiba dugott milliók
 |
| István, a király - "...mondd, te kit választanál?" |
A sokszor és sokat idézett Milan Kundera egyik mondása
szerint „nevetni annyit jelent, mint mélységesen élni.”
Majdnem igaza lehetne, ha a mélység visszahúzó ízű értelmezése helyett a magasságos életet említette volna. Nüansznyi a különbség, ám a sajátos magyar gondolkodás érti ezeket a finom eltéréseket.. Arról viszont már kevesebben bölcselkedtek, hogy ha a kacajunk kárörömből fakad, ami valamely hamis dolgok lelepleződéséből származik - akkor milyen csinos szférákba sikerül eljutnunk.
Mondom mindezt annak kapcsán, amit fél év alatt, legalább két ízben, nagyvilági porondon produkált a sportdiplomácia.
És itt egy rövid pihenőre érdemes megállnunk!
Sportdiplomácia...
Ízlelgessük egy picit ezt az összetett szót!
Forgassuk a szánkban, rágcsáljuk, csócsáljuk pépesre. Ebben a szóösszetételben ugyanis kicsiben benne van a mostani komplett világunk minden szennye, fonáksága. Akár cseppben a tenger. Mint a flaszterra fröccsenő köpetben a tüdőbaj, a járvány.
Hogy férhet meg egymás mellett ez a két fogalom?
A legnemesebb küzdelem ötvözve a hírhedetten legaljasabb praktikákkal? Szegény Teréz anyának muszáj lett volna Madonna dalait énekelni?
Akárki alkotta is meg ezt a szóötvözetet: hitvány alak lehetett.
Az ókorban a görögök amikor az olimpiát megrendezték, a politikának, csatározásoknak még a látszatát is kerülni igyekeztek.
Joggal vélhetjük úgy, hogy báró Coubertin sem olyan lovat álmodott, amit a politika nevű kockacukorral megtömve öltönyös, nyakkendős gazemberek nyergelhetnek, vagy éppen hághatnak kedvükre. Aztán valahogy mégiscsak ide jutottunk.
Nem elegáns azzal érvelni, hogy a ’36-os berlini olimpián lett elkúrva a dolog – hogy klasszikus műveltségemet újfent megvillantva más nagyságoktól is idézzek...Inkább az tűnik igaznak, hogy amint valami nemes szándék intézményesül, abban a pillanatban pénzhatalmi érdekeket vonz magához, s ettől már tyúklépésnyire sincs a politika. Mert a gonosznak általában a pofája is csúf szokott lenni. Vagy ha tetszik – a baj nem jár egyedül.
Valahogy így esett meg ez – a teljesség igénye nélkül, ami hamarjában eszembe jut - a Greenpeace-szel, a Vörösköröszttel, a Beatles együttessel Angliában, meg kicsit tahóbb módon az Illéssel Bródystól, Szörényistől Magyarországon, a sorból ki nem hagyható történelmi egyházakkal csak úgy, és akképpen, ahogy a Noszty fiúnak Tóth Marival.
A fojtott keserűség mellett az a legszomorúbb, hogy ennek a gödörnek úgy látszik sosem leljük majd meg a mélypontját.
Mindig lesz lejjebb, és az ásóbéka ülepe alól fog kikuruttyolni a fehérgalléros, mandzsettás bűnözők hada. Majd hivatkoznak a nagy elődeikre.
Azokra, akik teljesítették a hírhedett jelmondat igényét: Citius, Altius, Fortius.
Vagyis gyorsabban, magasabbra, és erősebben tudták magukat fölnyalni a szamárlétrán. Tetszik tudni - ők erre gyúrnak: semmi sem fontosabb nekik önös érdekeiknél.
Éppen az ilyenfajta emberalattjárók kezdték az óbégatást a Szocsiban rendezett téli olimpia előtt, hogy ott most semmi nem működik, félkészek az építmények, és Putyin még a négereket is veri. A brazil vb-re is messzire hallatszóan hangolt a vinnyogó kórus: a házigazda hatóságok szegény-ellenes pogromjairól tartottak sajtótájékoztatókat, mutogatták a stadionok trehány kivitelezéséről készült leleplező fotóikat, sajnálkoztak egy sort az emberi jogok lábbal tiprásán, és mindenekfölött kárhoztatták a brazil kormányt, amiért ennyit áldozott egy „soha meg nem térülő” sporteseménybe. (Friss hír, hogy 2026-ban az USA rendezheti a labdarúgó világbajnokságot. Milyen meglepő, hogy nekik bezzeg már most rentábilisnak tűnik a biznisz!)
Mindazonáltal a legaljasabb trükkjükként azt rántották elő a minden hájtól csöpögő cilinderükből, hogy a vb-re érkező szurkolók biztonsága sincs megoldva.
Terroreseményekről, a kibékíthetetlen ellentáborok tömegverekedéseiről, a tengernyi áldozatról, meg a várható erőszak tombolásáról vizionáltak. Ha már egyszer a Szocsi forgatókönyv nem sikerült - egy újabbra kár energiát pazarolni - alapon. Ezért ahogy a második világháború előestéjén a Wermacht vezérkara leporolta, és elővette a korábbi buliban használt Schliffen-tervet, úgy játszotta ki a riogató-kártyát a világpolitika aggodalmasabb fertálya.
Ám az élet, a gondviselés nagyobb rendező mindennemű plánumnál, előre megírt drámánál!
Vagy csak a brazil szervezők talpraesettségét mérte föl erősen rosszul a számító zsiványlogika.
Mert mit látok-látunk a képernyőn, valahányszor a közönséget pásztázza a kamera?
Egymás mellett – még csak nem is külön szektorban! – ücsörög a skandináv viking, az olmék indiánok ükunokájával; az idejében Dél-Amerikába emigrált csetnik minden mindegy alapon buzdítja a horvát válogatottat; a hajdan emberevő nyam-nyam törzsbeli az ősei által elfogyasztott jámbor katolikus misszionárius leszármazottjával kedélyeskedik; és macskák dorombolnak a vérebek hátán kuporogva. Sehol egy vicsorgás, sehol egy gyilkos tekintet. Szambázó ligetsori barna menyecskék, átmulatott éjszakáktól karikás szemű drukkerek.
Gólöröm, bánat, könnyek, és ordító nemzeti büszkeség jól megfér a tarka – még véletlenül sem szivárványszínű! – lobogók hadában. Ilyenkor támad nevethetnékem.
Dörzsölöm a kezem, és kaján vigyorral nézem a híradót, hogy kínjában vajon most mit fog hazudozni a sok okostojás?
Ha a történelemről azt tartják, hogy a politika szolgálólánya, akkor a sport egy szimpla rúdtáncos lánykává züllött. Akinek feszes fenekét most címeres-pecsétgyűrűs, májfoltos tenyerek paskolják ugyan, s míg a szajha krómozott csövön vonaglik, a tangabugyijába papírbankókat dugdosnak. De jó lesz, ha figyel az a sok, plüss fotelekben most még dőzsölő kéjenc!
Közeleg már az idő, amikor őket fogják invitálni egy kis bemutatóra.
Krómozott rúd helyett majd lámpavas jár nekik, amit a sokszor becsapott népek nem közvilágításra fognak használni…
Hanem közjóra.
Majdnem igaza lehetne, ha a mélység visszahúzó ízű értelmezése helyett a magasságos életet említette volna. Nüansznyi a különbség, ám a sajátos magyar gondolkodás érti ezeket a finom eltéréseket.. Arról viszont már kevesebben bölcselkedtek, hogy ha a kacajunk kárörömből fakad, ami valamely hamis dolgok lelepleződéséből származik - akkor milyen csinos szférákba sikerül eljutnunk.
Mondom mindezt annak kapcsán, amit fél év alatt, legalább két ízben, nagyvilági porondon produkált a sportdiplomácia.
És itt egy rövid pihenőre érdemes megállnunk!
Sportdiplomácia...
Ízlelgessük egy picit ezt az összetett szót!
Forgassuk a szánkban, rágcsáljuk, csócsáljuk pépesre. Ebben a szóösszetételben ugyanis kicsiben benne van a mostani komplett világunk minden szennye, fonáksága. Akár cseppben a tenger. Mint a flaszterra fröccsenő köpetben a tüdőbaj, a járvány.
Hogy férhet meg egymás mellett ez a két fogalom?
A legnemesebb küzdelem ötvözve a hírhedetten legaljasabb praktikákkal? Szegény Teréz anyának muszáj lett volna Madonna dalait énekelni?
Akárki alkotta is meg ezt a szóötvözetet: hitvány alak lehetett.
Az ókorban a görögök amikor az olimpiát megrendezték, a politikának, csatározásoknak még a látszatát is kerülni igyekeztek.
Joggal vélhetjük úgy, hogy báró Coubertin sem olyan lovat álmodott, amit a politika nevű kockacukorral megtömve öltönyös, nyakkendős gazemberek nyergelhetnek, vagy éppen hághatnak kedvükre. Aztán valahogy mégiscsak ide jutottunk.
Nem elegáns azzal érvelni, hogy a ’36-os berlini olimpián lett elkúrva a dolog – hogy klasszikus műveltségemet újfent megvillantva más nagyságoktól is idézzek...Inkább az tűnik igaznak, hogy amint valami nemes szándék intézményesül, abban a pillanatban pénzhatalmi érdekeket vonz magához, s ettől már tyúklépésnyire sincs a politika. Mert a gonosznak általában a pofája is csúf szokott lenni. Vagy ha tetszik – a baj nem jár egyedül.
Valahogy így esett meg ez – a teljesség igénye nélkül, ami hamarjában eszembe jut - a Greenpeace-szel, a Vörösköröszttel, a Beatles együttessel Angliában, meg kicsit tahóbb módon az Illéssel Bródystól, Szörényistől Magyarországon, a sorból ki nem hagyható történelmi egyházakkal csak úgy, és akképpen, ahogy a Noszty fiúnak Tóth Marival.
A fojtott keserűség mellett az a legszomorúbb, hogy ennek a gödörnek úgy látszik sosem leljük majd meg a mélypontját.
Mindig lesz lejjebb, és az ásóbéka ülepe alól fog kikuruttyolni a fehérgalléros, mandzsettás bűnözők hada. Majd hivatkoznak a nagy elődeikre.
Azokra, akik teljesítették a hírhedett jelmondat igényét: Citius, Altius, Fortius.
Vagyis gyorsabban, magasabbra, és erősebben tudták magukat fölnyalni a szamárlétrán. Tetszik tudni - ők erre gyúrnak: semmi sem fontosabb nekik önös érdekeiknél.
Éppen az ilyenfajta emberalattjárók kezdték az óbégatást a Szocsiban rendezett téli olimpia előtt, hogy ott most semmi nem működik, félkészek az építmények, és Putyin még a négereket is veri. A brazil vb-re is messzire hallatszóan hangolt a vinnyogó kórus: a házigazda hatóságok szegény-ellenes pogromjairól tartottak sajtótájékoztatókat, mutogatták a stadionok trehány kivitelezéséről készült leleplező fotóikat, sajnálkoztak egy sort az emberi jogok lábbal tiprásán, és mindenekfölött kárhoztatták a brazil kormányt, amiért ennyit áldozott egy „soha meg nem térülő” sporteseménybe. (Friss hír, hogy 2026-ban az USA rendezheti a labdarúgó világbajnokságot. Milyen meglepő, hogy nekik bezzeg már most rentábilisnak tűnik a biznisz!)
Mindazonáltal a legaljasabb trükkjükként azt rántották elő a minden hájtól csöpögő cilinderükből, hogy a vb-re érkező szurkolók biztonsága sincs megoldva.
Terroreseményekről, a kibékíthetetlen ellentáborok tömegverekedéseiről, a tengernyi áldozatról, meg a várható erőszak tombolásáról vizionáltak. Ha már egyszer a Szocsi forgatókönyv nem sikerült - egy újabbra kár energiát pazarolni - alapon. Ezért ahogy a második világháború előestéjén a Wermacht vezérkara leporolta, és elővette a korábbi buliban használt Schliffen-tervet, úgy játszotta ki a riogató-kártyát a világpolitika aggodalmasabb fertálya.
Ám az élet, a gondviselés nagyobb rendező mindennemű plánumnál, előre megírt drámánál!
Vagy csak a brazil szervezők talpraesettségét mérte föl erősen rosszul a számító zsiványlogika.
Mert mit látok-látunk a képernyőn, valahányszor a közönséget pásztázza a kamera?
Egymás mellett – még csak nem is külön szektorban! – ücsörög a skandináv viking, az olmék indiánok ükunokájával; az idejében Dél-Amerikába emigrált csetnik minden mindegy alapon buzdítja a horvát válogatottat; a hajdan emberevő nyam-nyam törzsbeli az ősei által elfogyasztott jámbor katolikus misszionárius leszármazottjával kedélyeskedik; és macskák dorombolnak a vérebek hátán kuporogva. Sehol egy vicsorgás, sehol egy gyilkos tekintet. Szambázó ligetsori barna menyecskék, átmulatott éjszakáktól karikás szemű drukkerek.
Gólöröm, bánat, könnyek, és ordító nemzeti büszkeség jól megfér a tarka – még véletlenül sem szivárványszínű! – lobogók hadában. Ilyenkor támad nevethetnékem.
Dörzsölöm a kezem, és kaján vigyorral nézem a híradót, hogy kínjában vajon most mit fog hazudozni a sok okostojás?
Ha a történelemről azt tartják, hogy a politika szolgálólánya, akkor a sport egy szimpla rúdtáncos lánykává züllött. Akinek feszes fenekét most címeres-pecsétgyűrűs, májfoltos tenyerek paskolják ugyan, s míg a szajha krómozott csövön vonaglik, a tangabugyijába papírbankókat dugdosnak. De jó lesz, ha figyel az a sok, plüss fotelekben most még dőzsölő kéjenc!
Közeleg már az idő, amikor őket fogják invitálni egy kis bemutatóra.
Krómozott rúd helyett majd lámpavas jár nekik, amit a sokszor becsapott népek nem közvilágításra fognak használni…
Hanem közjóra.
Pósa
Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése