Az utca a juhszéllel volt határos.
Hiányzott a páros oldala. Csak egy sor ház fércelte össze. Bölcs közönnyel görbedtek
előttük a novemberi fák. Ott kanyargott a fűnőtt árokparttal párhuzamosan egy
cseréptörmelékes út, ami kivitt a semmibe, és a kerítéseket, a fölsöpört
udvarokat jobbára mogyoróbokrok szegélyezték.
De a sírást fakasztó járási szél sosem nyugodott a villanypóznák között.
De a sírást fakasztó járási szél sosem nyugodott a villanypóznák között.
A város felőli sarkon kiskocsma működött,
aminek küszöbén túl mindig nagyobbra nőttek az árnyak. Mindössze egy gyenge,
negyvenes villanyégő erőlködött a sűrű cigarettafüstön áthunyorogni. Teljesen
reménytelenül. A parányi csehóban emberalakok álltak a pultnál. A falakhoz
odatolt asztaloknál is kucorogtak néhányan. Kora reggel már a pálinka éteri
gőze lengte be őket. Míg az ócska rádión unt dal recsegett, csak az
összekoccanó poharak felelgettek egymásnak. A szederjes arcokat alig-alig
lehetett felismerni.
Pedig ott voltak mind.
Legbelül, a sarokban, kezét
söröspohárra kulcsolva gubbasztott a Parkettás Maris, akit hajdan bál szépének
választottak. Akkor a hajába még virágot tűzött a sok gavallér, gyöngyház nyakéket ajándékoztak neki, keresték a pillantását, de mára már
csak festett csókját árulta.
Jobbról a három kőműves, malteros gúnyában. Biciklijeik odakint, szerszámjuk a csomagtartókon. Dermedtek a zúzmara alatt a málló vakolatú falnak támasztva.
Kunyera Pista megbicsakló térdekkel szorította össze az ujjait, mintha fogna valamit. Nyomorék volt a bal keze.
Oldalt tőle a kis növésű kupec, meg a fullajtárja támaszkodtak. Tekintetük tisztának tűnt, de a lélek bennük közönyösen fénylett. A pulton túl álomtól dagadt képű, rosszkedvű pincérnő csörömpölt az üvegekkel. Egy kései, bágyadt légy mászott a párás ablakon.
Jobbról a három kőműves, malteros gúnyában. Biciklijeik odakint, szerszámjuk a csomagtartókon. Dermedtek a zúzmara alatt a málló vakolatú falnak támasztva.
Kunyera Pista megbicsakló térdekkel szorította össze az ujjait, mintha fogna valamit. Nyomorék volt a bal keze.
Oldalt tőle a kis növésű kupec, meg a fullajtárja támaszkodtak. Tekintetük tisztának tűnt, de a lélek bennük közönyösen fénylett. A pulton túl álomtól dagadt képű, rosszkedvű pincérnő csörömpölt az üvegekkel. Egy kései, bágyadt légy mászott a párás ablakon.
Aztán csak elröppent, ahogy a
kricsmi zöldre mázolt, nehezen nyíló ajtaja kivágódott.
Idősebb ember csoszogott be rajta. Tanyáról jöhetett, néhányuk ismerni vélte. Hátán madzaggal összekötött batyu púposodott, foszlott kosarat tartott a karján. Újságpapírba bugyolált csomagocskák voltak benne. Gyöngéd kézzel tette le őket az asztalra.
Idősebb ember csoszogott be rajta. Tanyáról jöhetett, néhányuk ismerni vélte. Hátán madzaggal összekötött batyu púposodott, foszlott kosarat tartott a karján. Újságpapírba bugyolált csomagocskák voltak benne. Gyöngéd kézzel tette le őket az asztalra.
Kibújt a madzagos motyójából, meggombolta a kabátját. Széket húzott, majd
óvatosan letelepedett a garabolya mellé. Két öklét az asztal lapjára tette.
Nagy, feketén piszkos körmei voltak. Rongyos mandzsettája is kilátszott. A
pincérnő lapos, kérdő pillantására egy pohár vizet kért.
„Az ilyen kuncsaftoktól mentsen meg az ég” – hallatszódott a kelletlen válasz a söntés mögül, de kisvártatva csak előjött a zsémbes pultosnő, és a kockás abroszra koppintotta a poharat.
A kupec üzletet neszelve megkérdezte az öreget, mit visz a kosárban?
Miután lassú, nehéz kortyokkal megitta a vizet, a tanyasi ember óvatos kézzel kibontott egy kis csomagot. Árvácska volt abban, tövével, kevéske földdel.
„Még a szegény feleségem ültette. A sárgát szerette. A két kezemmel kapartam ki mindet a kertből. Beviszem a városba. Húsz pénzt tán csak megérnek” – mondta tompa, motyogó hangon a gyűrött ruhájú tanyasi.
„Az ilyen kuncsaftoktól mentsen meg az ég” – hallatszódott a kelletlen válasz a söntés mögül, de kisvártatva csak előjött a zsémbes pultosnő, és a kockás abroszra koppintotta a poharat.
A kupec üzletet neszelve megkérdezte az öreget, mit visz a kosárban?
Miután lassú, nehéz kortyokkal megitta a vizet, a tanyasi ember óvatos kézzel kibontott egy kis csomagot. Árvácska volt abban, tövével, kevéske földdel.
„Még a szegény feleségem ültette. A sárgát szerette. A két kezemmel kapartam ki mindet a kertből. Beviszem a városba. Húsz pénzt tán csak megérnek” – mondta tompa, motyogó hangon a gyűrött ruhájú tanyasi.
Ha lehet, sűrűbb lett a csönd kocsmában.
Néztek maguk elé. Az öreg hangtalanul susogott még valamit. Senki sem értette
mit. Csak a szája mozgott. A pincérnő abbahagyta a pakolást. Lassú csíkokban
olvadt a fagyott ablakon a reggeli pára, és a nap korongja halványan megmutatta
magát.
Először a kupec lódult meg. Intett a fullajtárjának. Pénzt dobott a pultra,
aztán az öreg asztalához lépett és mogorva, karcos hangon, foghegyről odavetette:
– Na! Adjon kend nekem ötöt! Ennek a
ziccingernek meg egyet. Majd kiviszi az anyjára. Ha már életében annyit
keserítette… – leszámolta az asztalra a lila bankókat, azzal már fordult is
kifelé, nyomában a kísérőjével.
Kunyera Pista kacska kezében is ott
volt az előkotort papírpénz. Öt árvácskáját a pincérnő segített szatyorba rakni.
A három kőművesnek aznap vidám színű virágok virítottak a csomagtartóikon, és
a pincérnőre rámosolygott az embere, amikor odahaza, a bejárati kapu mellé
elpalántálta a sárga szirmú árvácskákat.
Mire teljesen följött a nap, a garaboly alján egy csomagocska maradt. A tanyasi öreg azt a kezébe fogta, kibugyolálta a papírból, és a Parkettás Maris elé tette.
Aztán kosarastól kibotorkált a kocsmaajtón. A Maris szeme akkor egyszerre elkomolyodott. Valahová elnézett, fölfájón, messzire.
Mire teljesen följött a nap, a garaboly alján egy csomagocska maradt. A tanyasi öreg azt a kezébe fogta, kibugyolálta a papírból, és a Parkettás Maris elé tette.
Aztán kosarastól kibotorkált a kocsmaajtón. A Maris szeme akkor egyszerre elkomolyodott. Valahová elnézett, fölfájón, messzire.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése