2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. november 16., vasárnap

GYERTYÁK HAVA



Az utca a juhszéllel volt határos. Hiányzott a páros oldala. Csak egy sor ház fércelte össze. Bölcs közönnyel görbedtek előttük a novemberi fák. Ott kanyargott a fűnőtt árokparttal párhuzamosan egy cseréptörmelékes út, ami kivitt a semmibe, és a kerítéseket, a fölsöpört udvarokat jobbára mogyoróbokrok szegélyezték.
  De a sírást fakasztó járási szél sosem nyugodott a villanypóznák között.
  A város felőli sarkon kiskocsma működött, aminek küszöbén túl mindig nagyobbra nőttek az árnyak. Mindössze egy gyenge, negyvenes villanyégő erőlködött a sűrű cigarettafüstön áthunyorogni. Teljesen reménytelenül. A parányi csehóban emberalakok álltak a pultnál. A falakhoz odatolt asztaloknál is kucorogtak néhányan. Kora reggel már a pálinka éteri gőze lengte be őket. Míg az ócska rádión unt dal recsegett, csak az összekoccanó poharak felelgettek egymásnak. A szederjes arcokat alig-alig lehetett felismerni.
Pedig ott voltak mind.
  Legbelül, a sarokban, kezét söröspohárra kulcsolva gubbasztott a Parkettás Maris, akit hajdan bál szépének választottak. Akkor a hajába még virágot tűzött a sok gavallér, de mára már csak festett csókját árulta. Jobbról a három kőműves, malteros gúnyában. Biciklijeik odakint, szerszámjuk a csomagtartókon. Dermedtek a zúzmara alatt a málló vakolatú falnak támasztva. Kunyera Pista megbicsakló térdekkel szorította össze az ujjait, mintha fogna valamit. Nyomorék volt a bal keze. Oldalt tőle a kis növésű kupec, meg a fullajtárja támaszkodtak. Tekintetük tiszta, de a lélek bennük közönyösnek látszott. A pulton túl álomtól dagadt képű, rosszkedvű pincérnő csörömpölt az üvegekkel. Egy kései, bágyadt légy mászott a párás ablakon.
  Aztán csak elröppent, ahogy a kricsmi zöldre mázolt, nehezen nyíló ajtaja kivágódott. Idősebb ember csoszogott be rajta. Tanyáról jöhetett, néhányuk ismerni vélte. Hátán madzaggal összekötött batyu púposodott, foszlott kosarat tartott a karján. Újságpapírba bugyolált csomagocskák voltak benne. Gyöngéd kézzel tette le az asztalra.
Kibújt a madzagos motyójából, meggombolta a kabátját, széket húzott, majd óvatosan letelepedett a garabolya mellé. Két öklét az asztal lapjára tette. Nagy, feketén piszkos körmei voltak. Rongyos mandzsettája is kilátszott. A pincérnő lapos, kérdő pillantására egy pohár vizet kért. „Az ilyen kuncsaftoktól mentsen meg az ég” – hallatszódott a kelletlen válasz a pult mögül, de kisvártatva csak előjött, és a kockás abroszra koppintotta a poharat. A kupec üzletet neszelve megkérdezte, mit visz a kosárban? Miután lassú, nehéz kortyokkal megitta a vizet, a tanyasi ember óvatos kézzel kibontott egy kis csomagot. Árvácska volt abban, tövével, kevéske földdel. „Még a szegény feleségem ültette. A sárgát szerette. Most pénzem nincs. A két kezemmel kikapartam mindet a kertből. Beviszem a városba. Húsz pénzt tán csak megérnek.” – mondta elfúló hangon a gyűrött ruhájú tanyasi.
  Ha lehet, sűrűbb lett a csönd kocsmában. Néztek maguk elé. Az öreg hangtalanul mondott még valamit, senki sem értette mit. Csak a szája mozgott. A pincérnő abbahagyta a pakolást. Lassú csíkokban olvadt a fagyott ablakon a reggeli pára, és a nap korongja halványan megmutatta magát.
Először a kupec lódult meg. Intett a fullajtárjának, pénzt dobott a pultra, aztán az öreg asztalához lépett és mogorva, karcos hangon, foghegyről odavetette:
 - Na! Adjon kend nekem ötöt! Ennek a ziccingernek meg egyet. Majd kiviszi az anyjára. Ha már életében annyit keserítette… – leszámolta az asztalra a lila bankókat, azzal már fordult is kifelé, nyomában a kísérőjével.
  Kunyera Pista kacska kezében is ott volt az előkotort papírpénz. Öt árvácskáját a pincérnő segített szatyorba rakni. A három kőművesnek aznap vidám színű árvácskák virítottak a csomagtartóikon, és a pincérnőre rámosolygott az embere, amikor odahaza, a bejárati kapu mellé elpalántálta a sárga kis virágokat.
 Mire teljesen följött a nap, a garaboly alján egy csomagocska maradt. A tanyasi öreg azt a kezébe fogta, kibugyolálta a papírból, és a Parkettás Maris elé tette. Aztán kosarastól kibotorkált a kocsmaajtón. A Maris szeme akkor egyszerre elkomolyodott. Valahová elnézett, fölfájón, messzire.
 
Magyarkanizsa, 2014. november       

Nincsenek megjegyzések: