SILID EDE VACSORÁJA - 1. rész

Silid Ede - rajzom

 Silid úr az esti toalettje után bolyhos papucsába bújt. A kevéske, ebédről megmaradt töltött káposztát egy zománcozott apró lábasba merte, aztán rárakta a gázrezsó legkisebb karikájára. Ügyesen alágyújtott, és hogy oda ne égjen, míg melegítette, folyton kavargatta. Hamarosan rotyogva főtt a vacsorája. Egy kanál tejfölt is tett rá, a jobb íz végett.
Odakint korán sötétedett. A lakás ablaka előtti lámpaoszlop árnyéka rézsút vágta ketté a novemberi utcácska látványát. Bár a távhő művek közleménye jó egy hete fűtött háztartást ígért minden fogyasztónak, Silid úrnak a konyhájában és a szobákban sem forrósodtak át a radiátorai. Napok óta fázott. Szeretett volna panaszt tenni, de amikor szomszédaitól meghallotta, hogy náluk kifogástalan a fűtés - meggondolta magát.

„A hiba az ön készülékében van” - dünnyögte bosszúsan az elcsépelt jelmondatot, és inkább a privát központi fűtés-szerelőt tárcsázta. A jól ismert, de teljesen megbízhatatlan szaki többször bütykölt, javított már nála. Most is csak óvatosan ígért időpontot, és Silid úrnak kétségei sem voltak afelől, hogy még jó ideig két pulóvert, meg pamut jégeralsót kell a házi köntöse alatt viselnie. Ehhez ráadásként, napi szintű gonosz átokként hozzájárult nejének örökös zsémbelődése is, aki – szerda este lévén, hála az égnek! – éppen nem volt otthon, mert valamelyik barátnőjénél römizett.

A töltött káposzta illata már vastagon ült a konyhában.
Gyomra szemérmetlenül kordult egyet, amikor teljesen váratlanul berregni kezdett a bejárati ajtó csengője. Silid úr kelletlenül pillantott a faliórára.
Negyed hét múlt, és őbenne felemás érzések kezdtek ágaskodni. A neje ilyen korai hazajöttére nem számított. Ám ha ő érkezett, akkor oda a szerda este megérdemelt nyugalma. Ha valamelyik szomszédja lenne – akiket titkon gyűlölt, mert harsányak voltak, folyton vihogtak, és indokolatlanul sokat jártak külföldre -, biztos kölcsön akarnak kérni tőle. Ahogy lenni szokott. Csésze sót, mákdarálót, két tojást, vagy az alagsori közös fészer pótkulcsát… Folyton elveszítik, elhagyják a sajátjukat – kész bosszúság ilyen trehány népséggel egy fedél alatt élni. Ha meg netán a lánya csöngetné – ez a legrosszabb verzió -, már nyithatja is a bukszáját, mert néhány ezres nélkül nem szabadul meg tőle.
„Nem tán a fűtés-szerelő?” – villant át rajta az örömteli gondolat, de amint a kémlelőlyukon kinézett, rögtön lelohadt lelkesedése. Az ajtóban egy ballonkabátos, szemüveges, aktatáskás ügynökforma embert látott. Mögötte egy kifejezetten kancsal, de jól öltözött, valahonnét mégis ismerős arcú, platinaszőke nő állt.
Silid úr aggodalmasan végignézett nem túl férfias színű, lila köntösén, avítt papucsán, de ajtót nyitott. Az aktatáskás egy bőrbe varrt, számmal ellátott, eredetinek tűnő címeres jelvényt mutatott fel, majd a küszöbön hökkenten álló házigazda szemébe nézve szívélyes, de ugyanakkor hivatalos hangon szólalt meg:

 - Jó estét kívánok! Silid Ede úrhoz van szerencsénk?

 - Igen…

 - Köszönöm, hogy ilyen kései időpontban is hajlandó fogadni bennünket. Kolléganőm és én az Állami Adótahóság referensei vagyunk. Bemehetnénk? Ígérem, nem zavarunk sokáig. Bizonyos formaságokat, a papírmunkát kénytelenek leszünk az asztalnál elintézni. 

  Silid Ede félreállt az ajtóból. Röstelkedve szabadkozni kezdett az erős ételszag miatt, de a szemüveges megbocsátóan legyintett, majd érezhető megkönnyebbültséggel foglalt helyet a dohányzóasztalka melletti fotelban. A kancsal nő szó nélkül a díványra telepedett, és valami furcsa okból - mintegy villámütésre - idült vigyor ült ki az arcára. Rúzsa rondán a fogára kenődött, de ez cseppet sem zavarta. Úgy vigyorgott, akár egy kőből vájt barbár bálvány, aminek a kontár alkotó sajnos jócskán szétdúlta, szétfaragta a tekintetét. Társa egy könnyed mozdulattal fölnyitotta az aktatáskát és gépelt iratokat vett elő. Silid úr a konyhából hozott magának hokedlit. Egyenes gerinccel, figyelmesen ült rajta. Baljós sejtelmekkel látta, hogy a papírosokon előre föltüntették a polgári nevét, lakcímét, a személyes adatait. Az ügynökforma egy-két pillantással fölmérte a lakást, rutinos mozdulattal beikszelt néhány rubrikát, majd cigarettával kínálta meg Silid urat, akinek tagadó fejrázása után rágyújtott, és a csillár felé fújt füstön át könnyeden folytatta:

 - Nos, mint már említettem, az Állami Adótahóságtól jöttünk. Az értékesítési osztály új projektjének kivitelezői vagyunk. Tudja, Silid úr, ez nem könnyű munka. A kolleginával erőnket megfeszítve dolgozunk. Már most is túlórázunk…hajjaj, és míg a végére érünk – mennyit fogunk! Ugye, kedves Aranka?

  Aranka vagy nem hallotta, vagy nem értette a kérdést, mert bólintani sem bólintott, csak az a bárgyú vigyor sütött tovább az arcáról. Silid Ede a hokedli peremét markolta, és valami megmagyarázhatatlan rossz érzés lett úrrá rajta. A füstködön túl, mint aki nem is várt választ, amaz tovább magyarázott:

 - A projekt célja nemzetgazdasági kérdések vetülete. Tudom, kicsit bonyolult első hallásra. De érintve van a demokrácia exponenciális egyenlegének a fölmérése is. Mindenesetre fontos a munkánk. A jövőre nézve meghatározó. Kérjük, Silid Ede polgártársunkat, válaszoljon őszintén a föltett kérdéseinkre. A kapott válaszok függvényében kell majd illetéket fizetnie az alábbi, az adótahóság által kiállított csekkeken. Éppen ezért most ide az asztalra teszem ezt a kis műszert. Tahóméter a neve. Kérem, ne ijedjen meg tőle, a testhullámok rezgésének változását is méri, és egy hétköznapi kisebb fajta rémülettől már kileng a mutatója… Ahogy most is. Ugye megmondtam? – Silid úr döbbenten látta, hogy egy vekkertől nem nagyobb, számlappal és titokzatos színekkel, jelekkel ellátott szögletes tárgy kerül az asztalkára.
  A fedőüveg alatt igen érzékenynek tűnő, óramutató-szerű vonalka táncolt.

 - Na, már működik is. Alighanem Aranka közelsége miatt jelez, önnek még egyáltalán nincs oka izgulni. Most még nincs. Majd a hivatalos üzembe helyezés, az átvételi elismervény aláírása után. Esetleg. De ha vigyáz, ha a szabályokat betartja, meglátja, semmi oka nem lesz tartani tőle. Megszereti a tahómétert. Eleinte, szokatlan lesz, sőt kissé terhelő, sőt meglehet - drága is – ezen nincs mit csodálkozni. Minden újdonságnak ára van. Viszont: amennyiben gyors szemléletváltást tud életvitelében eszközölni, úgy fél év múlva, már csak jelentéktelen havi díjat kell majd befizetnie, illeték gyanánt… - mélyet szívott a cigarettából, aminek parázsló, vörös fényében a referens arca egy pillanatra ördögi árnyalatot öltött. Dülledő szemmel nézte a műszert Silid úr. Csak nyögni bírt:

 - Mics…micsoda készülék ez az… izé…tahóméter?

 - Nomen est omen, hehehe… A neve is mondja: a tahóságot méri. Látja, az ilyen fölösleges, buta kérdésekre azonnal reagál a mutatója! Most a sárga tartományba ingott. Filléres tétel, inkább csak jelképes összeg lesz.        

 - És… ez itt is marad nálam?

 - Hopp, már megint a sárgában a mutató! Ejnye, ejnye barátom, válogassa meg a szavait! Ha ilyen tempóban folytatja, hamar elveri a havi fizetését, vagy a nyugdíját.

  Ezek után Silid Ede meg sem mert mukkanni. Szédülés környékezte. Az ügynök-forma, látva a házigazda állapotát, előbb elnyomta a cigarettát, majd a fotelt közelebb húzva, szelídebb hangon, mintegy atyáskodóan magyarázni kezdett:

 - Szedje össze magát, Silid úr. Nem nagy ügy az egész. A tahóság mérése a társadalom közös érdeke. Mindannyiunk felelőssége. Elvégre nem mindegy, ki, milyen mértékben, hol, és hogyan szokott tahó lenni. Éppen emiatt, az Állami Adótahóság, hosszú-hosszú procedurális előkészítés, megannyi tanulmány után fölvállalta annak ódiumát, hogy egyszer és mindenkorra végre hatékonyan tudja kezelni a közjó érdekében mindazt a fölgyülemlett tahóságot, ami az utóbbi évtizedeinket jellemezte. Minket nem kis büszkeséggel tölt el, hogy ehhez hozzánk külföldi alapeszközök is érkeztek, erőfeszítéseinket néhány jóléti állam pénzalapokkal támogatja.  

…

(holnap folytatása következik)