MIN NEVET A MAGYAR, HA KANIZSAI?

Nem is olyan régen mentek a pletykák, a rémhírek arról, hogy a városunk központja miként lesz átalakítva. Elképesztő, hogy egyesek miket hordtak össze - főleg rosszindulatból - no meg persze - egy adag tájékozatlanságból!

Vicces kedvem támadt.

Írtam egy szatírát, amiben a legképtelenebb terveket hazudozva, jó sok humorral fűszerezve, önkritikusan ostoroztam zavaros közéletünk fonákságait. Karikaturista lévén talán elhiszik nekem, hogy kisebb-nagyobb mértékben értem a humor eszköztárát. Az írás annyira abszurd, annyira ironikus és a végletekig kihegyezett poénokat sütött el, már-már meseszerű elemekkel tarkítva, hogy biztos voltam a sikerben.

Milyen jó lesz! Mennyit fognak majd nevetni az emberek!

Nem ez történt.

Döbbenten tapasztaltam, hogy önmagukat tanultnak, képzettnek, vagyis okosnak tartó ismerőseimnek sem esett le a tantusz. Zaklatott hangú telefonok tucatja érdeklődött, honnét vannak az információim? Az utcán állítottak le, igazak-e a „hírek”, amiket leírtam? Nem győztem magyarázkodni. Emberek! Hisz ez egy humoros írás! Teli marhasággal! Hülyeségek összevillázott halmaza! Jó kedéllyel megszerkesztve, görbe tükörként elébünk tárva: mire képes a nép szája, és mennyi fantázia szorul az álhírek mögé…

Látva megütközésemet és elszontyolodásomat, kedves ismerősöm nyugtatott: ne várjak túl sokat senkitől. Ma a humor, a csipkelődéssel elegyített szórakoztató, habkönnyű szöveg többnyire célt téveszt. Egyszerűen - nem értik.

Az emberek ugyanis vakon hisznek. A feketén-fehéren leírt, kinyomtatott írás minden szavát szentnek gondolják. Ahogy igaznak vélik, amit a televízióban bemondanak. Vagy azt, amit a szomszéd állít, szemben a sok, a témában talán jártasabb szakembernél. A Józsi, a Piroska mindig jobban tudja, mint az adott szakterület egyetemi előadója.

Talán - erre is van magyarázat. Megkomolyodtunk. (Megsavanyodtunk?) Görcsbe rándultan igyekszünk megfelelni a kihívásoknak. Márpedig csak a lazább rekeszizmú, időnként könnyedebb ember képes magafeledten derülni. Olykor saját magán, olykor meg máson.

De mi elszoktunk a nevetéstől.

Pedig hajdanában a környék lakossága híres volt a tréfálkozó kedvéről. Megszámlálhatatlan poént sütöttek el őseink, akik valahol még ismerték a heccelődés alapszabályait. Szórakoztatták ugyan egymást és önmagukat, de sosem mások megalázásával. Emberibb léptékű volt a kacajuk. A boldogult emlékű Tőke Pista tanár úr Zentán szépen egybegyűjtötte a Tisza-mente népének anekdotáit.

Mert semmi nem ad átfogóbb képet egy közösség életszeretetéről, mint a humora. Ha nem hiszik, olvasgassák a Mosolygó Tisza-mente jóízű, megmosolyogtató történeteit! Kiviláglik abból, hogy a hétköznapokon – még ettől sokkal embert próbálóbb, nehéz időszakokban is – tudtak nevetni, nevettetni a régi legendás tréfacsinálóink. Levett kalappal emlegetjük ma őket. A kántort, az iszákos cimborákat, a falu bolondját csak úgy, mint az örök poéngyáros nagyjainkat, akiknek folyton az ugratáson, mások szórakoztatásán járt az eszük. A gyárakban, a földeken, az iskolában, a hivatalokban, a kocsmákban és a bandázó kis utcákon is nevettették egymást az itteniek.

Az ilyen adomázás hovatovább kimegy a divatból. A helyét átveszi a városias vicc, a flaszter észjárása. Rövid, velős, csattanós kis sztorik. Gyakran durvasággal, ordenáré nyelvezettel, mert csak a trágárság ad ízt a szövegecskének. Ezek a közszájon forgó viccek sosem építő jellegűek. Személytelenek, mert ha valakiről szólnak is, jobbára kitalált történetek. Gyakran koronként fölbukkannak, más-más szereplőkkel. A politika,  a szexualitás, a legintimebb dolgok gúnylenyomatai.

Az anekdota viszont mindig valós alapokon nyugszik. És ha a végén nem is fakaszt hahotát, csak elhúzzuk tőle a szánkat, csöndös somolygással hallgatjuk: akkor is rólunk, nekünk szól. Valahol érezzük belőle a múlt visszaköszönését. Megelevenedik velünk a csínyekkel teli gyerekkor, a katonaság, az ismerőseinkkel történt „stósz”, vicces élethelyzeteink tucatját tudjuk fölidézni.

Mondom mindezt amiatt, hogy a kanizsai színházban vasárnap este azért telt ház volt, két pesti humorista előadásán. A közönség zömét fiatalok alkották. Röhögött mindenki a vaskos csattanókon, vastaps járt egy-két találóbb poén után. Jó volt látni, hogy huszon- és harmincéveseink önfeledten szórakoznak.

A nevetés ugyanis drága kincs.
Orvosság, gyógyír a lelkünkre. Nagy az igényünk rá.

Pósa Károly