ELLENTÉTEK

Koldus

Pár napja a kanizsai Városháza előtti Kisparkban rászóltam egy nagylányra. A barátnőivel cseverészve a köztéri pad támláján ült, a cipős lába meg a pad ülőfelületén volt. Nyúlt a képe. Kelletlenül, de szót fogadott. Öt perc múlva mentem visszafelé: ugyanaz a fruska és egy másik barátnője is visszaseggelt a pad támlájára. Szólni már nem volt kedvem hozzájuk, bár láthatóan megszeppentek, amikor elhaladva előttük végigmértem őket.
Ajánlom a tanáraik, szüleik szíves figyelmébe, a régi tanyasi iskolák reguláját! Az oda járó gyerekeknek az alapfölszerelés (palatábla, íróvessző) mellett a cókmókjuk között egy fakést is hordtak, amivel sárosabb napokon a tanterembe lépés előtt le kellett tisztítaniuk a lábbelijeiket… (Manapság ezt a műveletet jobbára az édesanyák végzik.)

Vaskalaposság? Nem hinném. Apák, szülők vagyunk. Ám ahhoz, hogy bizonyos társadalmi normákat betartsunk, jólneveltséget, közízlést ne rontsunk nem muszáj vaskalaposnak lenni. Mindazonáltal érteni vélem, ha netán valaki kajánkodva megjegyzi, hogy anno talán az én nemzedékem sem volt makulátlan, kisangyalokból álló társaság. Nem bizony!
Mégis, megérne egy eszmefuttatást, hogy a rendőrségtől egy sóhajnyira, a város központjában miért válhatott szokássá a közterületen a kényelmet szolgáló padok rongálása.
Igen. Rongálása.
Mert aki a sáros lábát az ülőfelületre rakja, a pad támláján meg hintázik, az ebbe a hibába esik. A legkevesebb, amit tehetünk, tehetek, hogy morgolódunk miatta.
Én legalább észreveszem. Akinek dolga lenne észrevenni, rendet tartani, az meg nem. Ennyi az a bizonyos nem kicsi különbség közöttünk. Abban viszont van némi igazság, hogy a régi, jól ismert generációs ellentét is közrejátszik, amiért szép szóval nem lehet hatni a tőlünk sokkal fiatalabbakra. Van ebben igazság, mondom, de csak félig. Mert biztos, hogy sem én, sem a nemzedékem, meg korábban a szüleinkkel egyívásúak sem voltunk-voltak különbek a Deákné vásznánál. De ha netán a pad karfáján is ücsörögtünk (nem emlékszem ilyesmire), közlekedési táblákat hajlítgattunk, üvegpalackokat zúztunk szét a kocsiút közepén, vagy a frissen ültetett facsemetéket kitördelve bizonygattuk erőnket, majd rajtakaptak bennünket: vállaltuk volna a következményeket. És itt az a fontos, hogy akkoriban VOLTAK következmények.
Mostanában? Hovatovább a tanár kér pirulva elnézést, ha elégtelent kényszerül a naplóba írni. Nagy szabadsága van mindenkinek mindenre, minden rendű és rangú bitang visszapöntyöghet, és az alkotmányosan lefektetett, szavatolt jogaira hivatkozik.
Meg arra, hogy a fiataloknak nincs alternatíva felkínálva. Bátran vegyük számba, hogy idehaza, manapság is mennyiféle hasznos tartalommal élhet az az ifjú, aki valami izgalmasabbra, többre vágyik! Miként a múltban, úgy most is léteznek sportklubok, népi- és modern tánc egyesületek, szakkörök, dalárdák, szín- és képzőművész szekciók, civil szervezetek, cserkészek, ilyen-olyan profilú társaságok, a modellezőktől a templomi rock-zenekarig szinte minden.

Nagy tételben mernék rá fogadni, hogy ha listáznánk az összes szabadidős lehetőséget, valószínűleg gazdagabb lenne a kínálat, mint volt harminc-negyven évvel ezelőtt.
Hogy kevesen élnek vele? Igaz. Régebben, ha a tanár osztályfőnöki órán megkérdezte, ki mire jár, mi a hobbija, kezek erdeje lökődött a magasba. Pirult egy-két flótás, aki semmit sem mondhatott. Ma meg akkor hajlandó tartományi versenyre menni a gyereksportoló, ha kifizette a klub a havi ösztöndíját. A boldogult Csaba Feriék még penészes szőnyegeken lettek olimpikonok a porba fulladt kis Kanizsánkról, az önkéntes tűzoltóink a saját agyonmosott munkásruhájukban szerelve verték az akkori Jugoszlávia legjobbjait, és a vízi felderítőket sem szponzorálta senki, amikor tucatszámra építették a kenuikat. Ahogy sosem kellett a létszámot kikönyörögni, ha önkéntes ifjúsági munkabrigádot indítottak valahová: kubikolni egy nyáron át.
Nem az alternatíva hiányzik.
Hanem a szív, a szellem. Annak vagyunk híján.
Amikor ezt egyre inkább észrevenni az utánunk lépdelőkön, csodálkoznunk sem szabad, hogy kik és hogyan juttattak el ide bennünket.

Persze, ha egy jó tündér varázsvesszejével minden padon csücsülő buta lánykát illedelmessé nevelne, akkor sem lennének egy csapásra paradicsomi állapotok Magyarkanizsa központjában. Az utóbbi hetekben csapatostul lepik el a köztereket, parkokat, padokat és a gyepet azok az afrikai, vagy a rosseb tudja honnét idevetődő migránsok, akik a gyors meggazdagodás reményében az Unióba szeretnének letelepedni. Törzsi gyűlés zajlik a parkban. Feketék, arabok guggolnak szerteszéjjel, alszanak a padokon. Biztos már egy jóléti társadalomban érzik magukat, miközben aligha jut eszükbe, hogy a puccos nyugatnak kezd betelni a kedve a fajtájukból. Hogy ott sem fenékig tejföl lesz nekik az élet.

Jönnek szegényes batyujaikkal, ezer kilométereket, szülőföldet elhagyva maguk mögött, s amikor ájultan fekszenek egy kanizsai padon, fázósan összehúzódva a hideg tavaszi levegőben, bizonyára saját lakásról, autóról, könnyű meggazdagodásról álmodnak.

Ismerek jó néhány idevalósi, bácskai embert - magam is közéjük tartozó vagyok -, akik hasonló módon álmodnak. Biztos, kiszámítható holnapot. Jó fizetést. Tisztességgel megélt, teljes életet, szerény jómóddal.

Körülöttünk széthajigált zacskókat, zsíros papírt sodor a szél.

A földön szanaszét heverő négerekhez mérve a sorsunkat, majdnem mindegy, hogy hová ül az a szöszke nagylány.

Pósa Károly