NAPLÓ 11.

 

Elesett... - Fallen...
(karton, tus, kréta)

„Hiányérzetem van. 

Eleinte nem tudtam, mi az, ami bántón motoz bennem. Tapogatózva kerestem az okokat. De a minap megvilágosodtam.

A fecskék.

Nincsenek a fecskéink.

Az istállóban két üres fészek várja őket. Ideje lenne a madárfiókáknak is. Tavaly e tájban már pállott szájjal, tátogva várták a szülőket, akik napestig hordták nekik a legyeket, rovarokat. Hurkot írt a levegőben a kis tojó, és amint tenyérnyi árnyéka elsuhant a falon, egyazon lendülettel cikkant az elemózsiával a fészek peremére. Csak alkonyatkor pihentek meg. Parányi fekete szemükkel félelem nélkül, inkább kíváncsian néztek, ahogy almoztam a ló alá. Mindig a megértés, a jóindulat szikrája csillogott a tekintetükben. Kedvesek voltak a szívnek. Jól kijöttünk egymással. Köszöntem nekik barátsággal. 

Isten bogarai. Így hívtam őket. Reggelente hangos csiviteléssel ébredtek. A kelő nap sugaraiban kaptak szárnyra. Ha valaha a szorgalomnak, a kötelességtudatnak és az ösztönökbe táplált állhatatos szeretetnek kéne jelképet választani: a mi fecskéinket ajánlanám.
Milliónyi percet él az ember is. Mégsem biztos, hogy annyi nyomot hagyunk a másikban, mint ezek a tenyérnyi tollas jószágok.

Búzaszemnyi kis agyuk van ugyan, de a lelkük sokunkétól gazdagabb, hatalmasabb lehet. Két-három fészekaljat is becsülettel fölneveltek minden nyáron. Hűek voltak hozzánk. Serényen tették a dolgukat. Panaszos hangokat hallani felőlük nem lehetett. Augusztus végén csatlakoztak a készülődő társaikhoz. A Kistemetőnél gyülekeztek. Tömött sorokban ült ott a sok fecske a villanydróton. Aztán elmentek. Egyik napról a másikra eltűntek, mint füst a kulcslyukon. Így volt rendjén. Tavasz kezdetén, a gólyák érkezése után már vártuk vissza őket. Valami megnevezhetetlen bájt, kellemet hoztak magukkal minden évben.

Az idén nem jöttek. Szétbogozhatatlan a sorsunk.

Sose hittem volna, hogy megkönnyezem őket.”