PILÁTUS KÖRMEI

A kistemető harangja
(fotó: Srdic Igor)

 Amint a tavasz a Kanizsa ajtaja előtt kiterített lábtörlőn ledörgölte csizmájáról a ráragadt márciusi sarat - majd illendően bekopogott -, megszűnt a Tisza-menti emberek belső fázása, és a téli gondok eldideregtek a bekormozódott, szuroktól feketén csillogó kémények füstjével együtt. Most még piros orrú szél cibálja az akácfák szarkafészkeit, de gondos kezek már elültették a rózsatöveket, szirmait illegeti a liliom, és az ásók nyomán kiforduló friss földmorzsák televényes szaga rezeg a kertecskék fölött. A nagy, kétszárnyas ablakok napközben kinyílnak az utcákra. Szellőznek a házak, szuszognak a falak; a párnákra, vánkosokra tiszta cihák kerülnek; kikeményített lepedők fehérlenek az ágyakon, miközben a langyos huzat a frissen mosott függönyök fodraival játszik. Vidám madarakként szökdécselnek az iskolások. Egy kislány kikiricsből font láncot akasztott a nyakába, és erre a kedves cselekedetre a régi kishomoki iskola tetején megjelentek a gólyák. Méhdöngicsélő délelőttöket váltják az alkonyatok. Ilyenkor vékony, kék színű madártoll módjára a levegőben lebeg a várakozás.  

Új sejtelem lopakszik a szívekbe.

Az otthonokban, ahol emberek élnek, tesznek-vesznek, alszanak, végzik mindennapjaikat; ahol gyerekek álmodnak, öregek öregednek és családok tervezik a közös jövőt, vagy reményteljes párok szorítják egymást meleg öleléssel, ki-ki a saját kis világának a szegletében: egyre nyíltabban latolgatják a kilátásaikat. A téli rosszkedvünk után, a tavasz szokta meghozni ezt a csöndös derűt. Az újrakezdés lehetőségét. Hátha az idei év? Netán most másként alakul majd? Kicsit egyenesebb, járhatóbb útra fordulhatna a szekerünk rúdja…

Bácskában sosem volt újdonság, hogy minden áldozattal jár. Nem illik kérkedni vele. Fölmentést általa nekünk sem jár könnyebben, de mégis: a nagy átlagtól talán kicsit jobban ismerjük a megpróbáltatásokat. Amink van, azért mindig megfizettünk. Úgy is mondható, finomkodva, a kényesebbje miatt, hogy az errefelé élő nép sorsa gazdagon árnyalt. Megannyi tragédia és lelkesítő esemény kísérte a múltat, amit szemérmesen elhallgatunk, vagy dagadó mellkassal évről-évre fölidézünk – erőt merítve a régiek bátorságából, ahogy századokon át vérrel tartották, védték ezt a drága földet; vérükkel írták a történelmünket; vérrel szereztek becsületet nekünk, kési leszármazottaiknak, és – igen! – vérükkel is váltottak meg bennünket. Mennyiszer volt virágvasárnapi diadalunk, ami után zord, lila fellegek borultak a tájra! Égzengés kíséretében a déli végeken számolatlan ízben hasadt már meg a szentély kárpitja, vele együtt égtek a templomok, hogy zengett a sok jajszó, és az oltáron hamuvá vált jó néhány generáció eredményének az emléke. Valahányszor elszunnyadhattunk volna, a nemzet pihenni, álmodni akart: három kakasszóig sem kellett várni, és ránk rontottak a fegyveresek. Hol vasvértben, római szigorral, falanxba tömörülve, hol meg martalócokként, csőcselékkel teli haddal. Nem emlékszem, hogy egyszer is lett volna olyan, aki kardot ránt az érdekünkben.
 Ugyanakkor nem háromszor, hanem számolatlan alkalommal lettünk megtagadva. Nyújtottuk a kezünket - bilincsbe vertek. Szelídségünk mögött viszont a dac lobogott. Minden ősünk előre tudta, ismerte, vagy legalább sejtette a sorsát. Mégis hittek a végzetükben, az elrendeltetettség parancsában, az önfeláldozásuk értelmében. A legendás bőséggel terített bácskai asztalokon majdnem minden nemzedék kénytelen volt megülni utolsó vacsoráját. Júdásaink csókolták szájon őket. Harminc ezüstpénzért elárulták valamennyit - az eszmét, az önazonosságunkat, sokszor még a hitünket is, és a hamisaink cserébe megkapták az igazak vagyonát: a házukat, mezejüket, mindenfajta jószágukat. Aranytálban kezet mostak utána. Vélte, véli a sok balga, hogy ennyi a bocsánat. Mi is megmossuk kezeinket, mert tudjuk: senki nem bűntelen. De a lavórunk vize nem vérvörös, hanem sár sötétlik benne. A szülőföldhöz, a barázdába, a hazához tíz ujjal kapaszkodó körmünk feketéje. Évszázadnyi megmaradásunk akarata. Nem a szégyenünk, hanem erényünk az a lavórnyi víz. Mert a sok Pilátus ápolt kezéről sosem pörög le a rátapadt szenny. Az itteni embereké viszont minden tavasszal megtisztul.  

Régtől tudott, hogy a köntösünkre kockát vetők eddig minden koron elszámították magukat. Írmagját sosem tudták kiirtani annak, hogy voltunk, vagyunk. Az üszkös romok között mindig maradt olyan kincsünk – egy biztató szó, kőbe vésett üzenet, jövőt igazoló parancs -, ami tovább sarkallta a nagyapáinkat, szüleinket és most tartja bennünk a konok lelket is. Más kevesellné ezt. Hisz semmicske ez a remény. Búzaszemnyi. De abban a kis csírában ott duzzad az élet: a létezésünk kap általa értelmet. Szent a fogadalmunk.

Éppen ezért most is félelem nélkül nézünk az idei tavasz szemébe. A búzánkat elvetettük. Nekünk ennyink maradt. Hogy higgyünk a megújulás lehetőségében.

Hogy hiszünk a föltámadásban.           

       Pósa Károly