Gaudeamus Igitur – a Szab-way színházi szervezet magyarkanizsai
előadása kapcsán:
 |
| Csángó gyerekek tanulnak |
Jó néhány éve már annak, hogy a tévében vígjátékot nem nézek. Moziban meg
végképp. Pedig régebben szerettem a műfajt. Ám amióta olyan abszurd a világ,
amilyen, joggal állítható, hogy immáron egyetlen film sem tudja fölülmúlni a
valóságot. Negyvenen túl kicsit megkeseredett, házsártos és szúrós az emberfia.
Kevés örömbe botlik. Azt a kicsi jó kedvét meg kár elrontania mindenféle
fércmű, limonádé megtekintésével, amikre a komédia minősítést odabiggyesztik.
Éppen ezért egy nem túl titkos halállistám van, amin azok a nagy nevettetőknek
kikiáltott színészek kaptak helyet, akiknek ha a főcím után megjelenik a pofájuk,
undorral nyúlok a távirányítóért. Nekem is csak egy időm van. Ne rabolják
akárkik.
A minap szóltak, hogy ha mégis habkönnyűn szórakozni akarok: lesz kacagás.
A szabadkai társulat érkezik vendégszereplésre.
Föl is ébresztették a
kíváncsiságomat.
A Pálfi, Szőke, Mezei szerzői trió nem nyúlt bizalmas homályok
mélyére, amikor az oktatást, az iskolarendszerünket, a társadalomnak e régtől
fogva lázas betegét sajátos eszközökkel a színpadra álmodta. Nincs olyan, aki
ne tudna egy-két hajmeresztő történetet a témakörben. Annak idején - némely kiváltságoshoz
hasonlóan - nekem is volt szerencsém belülről megtapasztalni az
ellentmondásait. Gyakorló szülőként meg napi szinten szembesülök a vircsafttal.
Ha valami kéretlenül is kínálkozik a fonák példák bemutatására, görbe tükörért
kiállt: az a sokat emlegetett oktatási rendszerünk. Jó adag várakozással, enyhe
izgalommal lestem hát, ugyan mi sül ki az alapötletből két fölvonás alatt?
A fölütés mindjárt erősre sikeredett.
Híres Nobel-díjas tudósunk,
Szent-Györgyi Albert maliciózus véleménye a múlt század harmincas éveiben
fogant ugyan, de annak összes meglátása máig érvényben maradt. Értekezése az
egyedi gondolkodás, a kreativitás rovására intézményesített tanítás, a magolás
kártékony szerepéről szólt. Az alaphang megfogant. Az előadás vezérgondolata minden
nézőben jó előre tudatosítva lett. Akinek esetleg még ezek után is döcögve járt
volna az agya: az első húsz percben egészségére majdnem káros dózisban kapta a
jelképek, utalások tömkelegét, általában gyengéd gonoszsággal megspékelve, sok
szenvedéllyel, zenés körítéssel, ahogy illik.
A megjelent – zömmel
pedagógusokból verbuválódott - nagyérdemű vette az adást.
Megvidámodtak a
széksorok. Bennem viszont moccant egy gyanús sejtelem, hogy itt valamiféle
leszegényített Pink Floydra hajazó művészi adaptációt kényszerülök
megtekinteni, ahol a már szépen megágyazott tárgykör mellett majd A fal adja a másikat.
Mindenesetre
igyekeztem az obligát tárgyilagosság mezsgyéjéről követni az előadást, és az első
fölvonás végén mondhatni erősebb fönntartások nélkül indultam friss levegőt
szívni. Még az sem rontott a hangulatomon, hogy a műnek ürügyként kerettörténetet
adó tanfelügyelői látogatás olyannyira gyengére sikerült, mint valami padláson
lelt fotó szujos foglalata. Sebaj! A mozaikszerűen fölvillantott szcénákból eleinte
dőltek a poénok, s mivel az egész előadás ilyen rövidebb-hosszabb, lazán, de
inkább sehogy se összeilleszkedő jeleneteket foglalt magába, a szereplőkre rótt
karakterek sokasága miatt jobbára az összhatás, a csapatmunka uralta a
játékszínt, nem a színészek egyéni teljesítménye. Róluk több szó most ne essék.
Hozták a kötelezőt: mondaná a megboldogult Szödör Fábrisunk.
Sajnos az előadásnak lett második fölvonása is. Itt viszont zuhanórepülés-szerűen
változott a kedélyem. A fél órával korábbi poénok, képek, fordulatok rendre
ismétlésnek hatottak. Fogyott a szufla a mondandóból. Ismerik azt a kínos
érzést, amikor egy társaságban, valaki jópofának vélve magát, zsinórban a
huszadik viccét próbálja elsütni? A hiátust érezhették a darab szerzői is, akik
a folytatásban az elerőtlenedő produkcióba belegyömöszölték a mára divatossá
vált obszcenitást. Az időnként beékelt líraibb, már-már megrendítő
fogalmazás-részletek meg olyannyira nem illettek a produkció hangnemébe, hogy
eleinte heherészett rajtuk az értetlenkedő publikum. Azon sem árt elmélázni,
hogy a trágárság nem föltétlen jelent egyet a szókimondással. Karinthy, Márai,
Molnár vagy Nagy Endre alpáriság nélkül is tudtak kőkemények lenni. A darab
érdemi üzenetét megfogalmazók láthatóan nem bírtak kitörni a csonka család, apu
külföldön robotol, a kiskutyám a barátom szomorú kliséből. Feszengve bár, de
néztem a színpadi vergődést. Nevettem, mint akinek kötőtűvel böködik a hátát,
hogy aztán a rúdtáncos jelenetnél végképp kezembe temessem az arcomat.
Az ígéretesnek indult próbálkozás levizsgázott. Pedig mennyi mindennel
javítható lett volna! Ismétlés lesz belőle, nem vitás. Ha viszont most
tavasszal kéne osztályoznom a produkciót, mint régi jó tanárunk tette:
reszketeg hármas alá taksálnám.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése