NAPLÓ 12.

„Némelyek türelmetlen bosszúsággal várják minden évben a tavaszt. Nem közéjük való vagyok. Bevallom, én félek a tőle. A gyors váltástól. Bizalmatlan méricskélem a rigolyái miatt. Ha februárban hét ágra süt a nap, és a szomszédok rikoltozva közlik egymást túllicitálva, hogy kinek milyen késő este volt már csak muszáj begyújtania - bennem egy sejtelem csírája, sunyi megérzés kezd munkálni. Mérges üszög lesz a termés, meglátják, morgom a fogam között. Bár ne lenne – de többnyire igazam lesz.

Március derekán elmarad az eső? Csak addig lehet hemperegni a fűben, míg az aszály szárazra nem sorvasztja a rétet. Büntetlenül április szeszélyét sem lehet elcsalni. A hegyes micsodájú böjti szelekről nem is beszélve. Hiába ugrálunk, vonaglik a szájszélünk, feszülünk az erőlködéstől. Akármennyire fonákjára fordultnak tűnik a világ, valami regula csak maradt még benne. Fékek és ellensúlyok, ugye…

Ma reggel kis vízcseppek jelentek meg a bicikliülésen. Szemetelt az eső. A kordbársony zakóm alá lúdbőrző hideg kúszott föl, egész a tarkómig, majd onnét vissza, és ezen még az sem segített, hogy jól megtempóztam a pedált, hátha átmelegszek. Nem. Most már biztos: a majálisunkra fagyot fog lehelni az égiek vasakarata.

Tán többet kellett volna rimánkodni hozzájuk. Vagy szebben vetni a körösztöt. Akkurátusan, áhítattal, mint ahogy tették a régiek. Azok a nagy öregjeink nem félszájjal imádkoztak, mint manapság dívik.

Már a kenyérrel sem tudunk bánni. A legsilányabb ripacs tetszelegve kenyeret áld: ha látják. Amúgy két pofára szokott nekiesni.

Bemegy a menyecske a templomba. Helyes kis kalap a kontyán, kosztümje vasárnapias. Lilára lakkozott körmét beteg ernyedetten beledugja a szenteltvíztartóba. Mintha parazsat kéne illetnie. Víz nincs rózsaszín ujjbegyén egy csöpp se. Csak a látszat kedvéért merítkezik. Az oltár előtt eltipegve épp hogy megcsuklik a térde. Dehogy ereszkedne a földig! Inkább rutinból roggyant, de olyan ügyesen ám, annyi bájjal, hogy azt hinné az ember, a templom kövén egy pillanatra kibicsaklott a szebbik tűsarkú bokája. Körösztöt is csak úgy vet, mintha a tenyerén leellenőrzött szájszagát tétován a gelebébe kívánná rejteni. Semmi széles mozdulat. Az olyan közönséges. Rágózni a mise alatt - persze nem az. Na jó! Azért pontosan tudja ő mi illik. Lopva forgatja a rágógumiját. Csak időnként rándul az állkapcsa. Rápillantva: maga az áhítat. Hosszú percnyi megfigyelés után látható teljes bizonysággal, hogy nagymise alatt sem átall kérődzeni. Fölösleges megszólni emiatt. Ilyen a tehén.

A túloldal padsoraiban feszítő embereket sem lenne szabad kihagyni! Három fajtája járja. A legtisztességesebb: aki tényleg a lelke végett jár szentmisére. Már a nagyapja is templomképviselő volt. Szentfazék család, suttogják róluk a jóakaratú utcabeliek. Vasárnaponként veszi a kivasalt ingét, a barna öltönye már a székre készítve. Beretvált a képe. Ugyanakkora léptei viszik haza, mint mikor harangszókor elindult.

A másik az új-katolikus. A tékozló fiú modern kori megfelelője. Régi párttag, netán tanári-, hivatalnoki-, vagy kádercsaládból származó. Erősen középkorú, jól szituált. Férfiparfümje a templom boltozatát is megtámasztaná. Vastag borjúhangon bőgi a zsoltárokat. A kórusba vágyik, mert hozzászokott. Minden időben csak a karzaton érezné jól magát.

A harmadik a muszáj-hitű. Ebből van a legtöbb. Temetésen micisapkája végig a fején. Onnét az le nem reparálható. Ha lassú ballagással kísérik utolsó útjára a sógorát, már a halottas menetben rágyújt egy cigarettára. Kommentároz, be nem áll a szája. Nevetgélve üdvözli az újonnan érkezőket. Parolázik velük. Jó kis temetés, szépen összejött a nép, de régen nem láttalak benneteket. A bottal csinált hívő jobbára ünnepekkor megy szentmisére. Esetleg valamelyik közeli rokona lelki üdvéért mondatottra. Befizette! Megkérte a pap az árát. Hát jussa van rá. Végigunatkozza a prédikációt, és közben ezerfelé jár az esze. Amikor bejelenti a pap a mise végét, mintha zsibbadt álomból ébredne. Megy haza, ahogy a lába bírja. Siet, mert ehol-e, egy jó órát már a pihenőnapon is elcseszett. Oszt mennyi minden dolga lenne még!

Lehetne folytatni. Minek?

Örüljünk, hogy csip-csup időjárási visszásságokkal megússzuk.

Mert amikor még tényleg komolyan vett bennünket a Teremtő: vízözönnel meg tűztengerrel akart elpusztítani bennünket.”