2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. augusztus 28., péntek

HOVA EMIGRÁLJAK?



 
Tudják mi a pocokgradáció? Tömegrajzás.
Amikor bizonyos években – például az enyhe téli hónapok miatt - a pockok létszáma nagymértékben meghaladja az átlagos egyedszámot. De a sáskajárások ugyanúgy gradációs jelenségek, hasonlatosan az észak-amerikai tundrákon időnként óriási tömegben megjelenő lemmingek vándorlásához. Ha beköszönt a pocokgradációs időszak, akadnak bagolypárok, amik 19 fiókát is képesek fölnevelni. Nekem nincs tizenkilenc utódom, három szájat viszont muszáj etetnem. Ennyi a fészekalj. Mivel gradációs időket élünk, mert falkában vándorolnak a szülőföldemen át, lelakva Bácskát, és a sáskajárás már napi szinten tapasztalható, mi más egyebet tehetnék? Én is elvándorolok.
Amerika régi álmom – de oda vízum, zöld kártya híján nem mehetek. Ráadásul az egyetlen nagyhatalom, aki tél-túl hatékonyan védi magát a gradációs folyamatoktól. Keleten-nyugaton egy-egy óceán, délen sok ezer kilométernyi demokratikus betonkerítés, északon meg Kanada kefesűrű erdőségei.
Ázsia hagyományosan zárt közösségébe beilleszkedni Marco Polonak sem volt könnyű. Fehér, fekete, drapp embertől ódzkodnak, kétezer éve a kínaiak is inkább a falas megoldásban hisznek. Az Orosz Anyácska vodkatengerét viszont már nem bírná a negyvenöt éves májam.
Maradna Ausztrália, de egyrészt rohadtul messze van, másrészt ami ott mozog, az emberre veszélyes. Ezt manapság szerencsének nevezik. Ezen felül az ausztrál parti őrség nyílt lőparanccsal bír: a hozzám hasonszőrű pockokat csónakostól visszavontatják a nyílt tengerre, és még örülünk hogy nem egy torpedóval fogadtak.
Mi marad hát a busa fejű bácskainak? A Közel-Kelet és Afrika.
Ki is néztem magamnak térképről a Katari Államot. Az egyik legtoleránsabb arab országnak számít, pedig államformája – a libertinus demokrácia helyett most láss csudát! - abszolút monarchia. Egy ember - az uralkodó - dirigál. Mégis megtűrik, akárcsak a rövidnadrágos, trikós nyugati nőket is, bár a vallási szokásaikra ajánlott ügyelnünk. Az iszlám náluk társadalmi forma, erkölcsi előírás, ami az ott lakók életének szerves meghatározója. Ahogy a GDP-jük is. A világon Katarban a legmagasabb az egy főre jutó hazai össztermék: minden lakosára 90 ezer dollár jut évente! Gyógyír a negyven fokos hőségre! Ennyiért már megéri a sivatagot, meg a helyben sugárzó al-Dzsazíra hírcsatorna reklámjait bámulni. Pláne, ha számításba vesszük az újvidéki televízió műsorainak színvonalát.
Tehát Katarba szeretnék emigrálni. Oda kell a munkaerő.
Persze, nem karikaturista-közírói állást keresek. Egy ideje az arabok nemigen értik a viccet. A ceruzástól lemetszett kezemtől csak a lefejezésem lenne kínosabb. Kőműves segédmunkásnak viszont akad hét ajánlatom is – ennyit a világhálón böngészve kapásból találtam. Kérik hozzá a megbízási szerződésemet és az irataim másolatát. Ez utóbbi fejtörést okozott, mert én a szerb-macedón határnál meg akartam szabadulni minden okmányunktól: széttépve a passzust, a diplomát, a véradó könyvecskét, az anyakönyvi kivonatot. S csak miután föllármáztam, leraboltam fél Szerbiát, végigpofoztam néhány macedón rendőrt, molotov-koktélokkal áttörtem a görög határzárat, mutatnám a brüsszeli tévécsatornáknak a sírásra görbült szájú kis családomat, dühödten kérve a humanitárius jussunkat. A görögök kezüket-lábukat törve meghiteleznének. Kapnék tőlük csomagot. Ebből kiválogatnám a hal- és marhakonzerveket, amiket az isztambuli bazárban pénzzé tennék. 
Míg Anatóliában járnék, az út mellett parázson minden nap sült malacot pörgetnék. Füttyögnék, mutogatnék a lefátylazott nők után, és gúnyt űznék abból, aki fejkendőben merészel elhaladni előttem. Ha ezért netán rossz szemmel néznek rám, hivatkozni fogok az emberi jogaimra, meg egy régi pozsareváci egyezményre, amelyben Krassó-Szörény Vármegyét elcsatolták a török portától. Szíriába érve az ottani hatóságoktól politikai menedékjogot kérek majd, és a Vörös Félhold segélyszervezet a gyerekeimet tengerparti üdültetésre viszi, ferences rendi hittantanár kíséretében. Nekem sűrű bocsánatkérések közepette kifizetik a damaszkuszi úton szembejövő forgalom miatt elszenvedett sérelmeimért a bánatpénzt. Mivel angolul keveset, arabul meg semennyit nem beszélek, magyarul kényszeríteném rá a taxisofőröket, hogy gyűjtsék halomba a sivatagban elhajigált szemetünket. Csak szerb dinárral és magyar forinttal lennék hajlandó fizetni. Utunk során követelném a latin betűs feliratokat, és Rijádba érve egy keresztény, siket jeltolmácsot. Mivel Szaúd-Arábia az USA leghívebb közel-keleti szövetségese,  Mekkában szankciókkal fenyegetném a városi vezetést, a déli harangszó elmaradása miatt.
Mire családom tagjaival Katarba érnék, már megelőzne a hírünk. Fogadna bennünket a legfőbb imám, aki megmosná a lábunkat, és többször, nyilvánosan elnézést kérne az iszlám évszázados túlkapásaiért. Aztán mindenfajta segélyt kapnánk, többet, mint amiért az ott élők valaha megdolgoznak, amiből futná egy helyi, radikális katolikus párt megalapítására is. Katarban, a tengerpart legszebb részén egy grandiózus katolikus templom alapköveit is lerakatnám belőle, de az építkezést már az adófizetők pénzén az állam finanszírozná. A tornya csak egy kicsivel lenne alacsonyabb a kölni dóménál. Ott rendezném be a Katolikus Párt központját, és vasárnaponként, a misén prédikálva uszítanék a helyi muzulmán többség ellen. Innét egyenes út vezetne ahhoz, hogy Katar első ombudsmanja lehessek.
Szólnék néhány régi bácskai cimborámnak, zentai, királyhalmi, horgosi haveroknak, hogy szedjék a cókmókjukat. 
Induljanak. Mi vagyunk az arab világ reménysége. Szükségem lesz megbízható magyar emberekre.      

Pósa Károly
szerkesztett változata megjelent a Magyar Hírlap – Vélemény rovatában

2015. augusztus 27-én

4 megjegyzés:

Unknown írta...

De amúgy jól vagy,úgy-e?

QRZ írta...

Én inkább mégis maradnék!
A "sáskajárásra" is van permetlé amitől megszűnik.

Qrz

Unknown írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
george írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.