ÖSMERŐS ARCZOK (13.) - Szarvas József, színművész

 Az Üvegtigrisből ismert Cingár.
„Amikor Cingár szakszizik akkor mindig megmozdul bennem valami, egy érzés, hogy megfojtom vagy valami ilyesmi!”

A MEGRAJZOLT BŰNCSELEKMÉNY

B. Obama és az új-guineai diktátor barátja - a kevés cenzúrázott rajzaim egyike

Elmélkedés egy képzőművészeti elismerésről 

Hogy mikor rajzolták le az első karikatúrát, azt senki emberfia meg nem mondhatja. Talán már a barlangrajzokkal kezdődött. Talán a babilóniai, az egyiptomi ábrázolásokon is ott ült az a bizonyos rejtett poén, miként a középkori miniatúrákon, vagy az iniciálék színes tollrajzaiban, ahol már bizonyítottan jelen van a humor, még úgy is, hogy minuszkula írásmódú a szövegbuborék.

Aztán egy Guttenberg nevű alak Európával is fölfedezteti a nyomtatott írást, és onnét dokumentáltan léteznek illusztrációk, furcsa képi ábrázolások, amikről alappal hihető, hogy a karikírozás szándékával készültek. A finnyás, tudományoskodó álláspont szerint viszont csak az első újságok nyomtatásával, a széles néprétegeknek szóló hírharsonák elterjedésével jelent meg a karikatúra. Vagy, ahogy szerintem tévesen, és elég rosszindulatúan szokás nevezni: a gúnyrajz.

Akárhogyan is lenne, nyugodt szívvel kijelenthető, hogy amióta ember az ember, bennünk van a kisördög. Szeretünk a dolgok mögé látni. A fonákot kukkolni. A véresen komoly ügyeket orron pöccintve nevetni egyet. Sokszor magunkon, jóízűt. Ám ennél is többször másokon. Még kajánabb vigyorral, hisz a legszebb öröm – ez is mennyire emberi! – sajnos, mindig más kárára történik.

Mivel nincs szándékom a karikatúra művelődéstörténeti tételeit elemezni, legyen elég annyi, hogy a műfajt már sokszor eltemették. Vélt haldoklása a nyomtatott sajtó visszaszorulásának egyenes következménye: legalábbis ez a refrénje a gyászoló zsoltároknak.

A karikatúra viszont nem adja olcsón a bőrét. Beállt abba a sorba, ahová a már sokszor leselejtezett, de valahogy mégis meg-megéledő dolgok tartoznak.

Csak a példa kedvéért: a karikatúrához hasonlóan ma is reneszánszát éli a rádió, a bakelit lemez, a vitorlás hajózás, vagy, hogy profánabbat ne mondjak – a disznózsír.

A karikatúra köszöni szépen, jól van.

Ha nem így lenne, akkor most Dániáról mit sem tudna az arab világ, egy párizsi vicclapnak is élne még a fél szerkesztősége, és aligha kérdéses, velük együtt ezrek, sőt, sok millió ember élete másként alakult volna.

Jelen korunk – a nyugatos civilizáció érdemeként – a sajtószabadságra élénken vigyáz.

Ez jó.

Ez annyit jelent, hogy a karikatúrát, mint a véleménynyilvánítás egyik eszközét szabadon lehet gyakorolni, meg értelmezni is. Elvileg. A Valóság nevű nagybácsi viszont mást mutat. Noha a karikatúra pont a határtalanságától, a mérhetetlen energiájától, a benne lévő értelmezési lehetőségek széles skálájától lesz igazán azzá, ami, napjaink politikailag korrekt közbeszéde miatt alaposan vissza lett nyesegetve a rajzolók szárnyaló fantáziája.

Egyfelé lejt a pálya.

Akik szerint ez helyes, azok mondogatják előszeretettel, hogy a humor baloldali műfaj. Tehát létezik nekik megfelelő humor, míg a többi méla utálat. Van ebben a hozzáállásban valami felsőbbrendűség, gőg és egy jó csomó tévképzet. „A humor csak ellenzéki lehet” – szokták volt ugyanezt a fostrombitát fújni. Hát: nem tudom… Ha csak a közelmúlt évek tapasztalatából indulok ki: amikor három cikluson keresztül a Fidesz ellenzékben politizált, akkor is a nemzeti oldal volt a céltáblája a jelenleg az ellenzéki térfélről publikáló skriblereknek, rajzolóknak. Ama nyolc év alatt nem sok kormánykritikus rajzzal, humoreszkkel, szatírával találkoztam a balos-liberális „baráti” sajtóban. Ha jól emlékszem, egyszer Uj Péter, az Index akkori főszerkesztője is kifakadt. Valami olyasmit írt, hogy emberek, vegyük már észre, évek óta nem a Fidesz kormányoz!

De ezt megszoktuk.

Rájuk nem vonatkoznak az egyébként általuk támasztott követelmények. Ők állítják a tilalomfákat, határozzák meg a tabukat, amelyeket mások rovására olyan szívesen ledöntenek. Mostanában a keresztény, a konzervatív szemlélet kap hideget-meleget. Viccelni szabad mindennel: kivéve, amivel viccelni nem szabad. Így lesz a történelmi múlt egyik tragédiája máig érinthetetlen – és ez ízlésem szerint való is. Csak akkor a kommunizmus áldozataival is tessenek szívesek ugyanilyen méltósággal bánni, a vörös diktatúra tragédiája is legyen ezzel a mércével mérve. Ez valahogy – mégsem sikerül. Pedig a kiontott piros vér a fagyos Duna-, meg később a fagyos Tisza-parton is ugyanúgy vöröslött. Úgy tűnik, Magadan pokla nem egyenértékű Dachau poklával. Nincs egyenlőség.

Nagy baj az is, hogy az egyébként szabad műfajú karikatúra mára mérhetetlenül eldurvult. Az ötlettelenséget az ordenáréság pótolja, a szellemességet a sima gyalázkodás. Az intelligens humort felváltotta a gyilkos indulat. Hogy „nagyot szóljon” egy rajz a legembertelenebb, legkegyetlenebb, legmegdöbbentőbb vizuális bűncselekmények is elkövethetőek. Mindez a sajtószabadságra hivatkozva. Az sem tett jót a karikatúra minőségének, hogy megjelentek a mémek, a montázsolt képek, vagy a gif (Graphics Interchange Format). Ettől persze még lehetne a tisztességesség mezsgyéjén belül megmaradva rajzolni.

A Népszavánál nem így gondolják. A bevallottan baloldali-szabadelvű sajtómunkásokat tömörítő szövetség (MÚOSZ) szakmai testülete szerint egy tavalyelőtti botrányos karikatúra lett a tavalyi év győztese. Az ominózus rajzon a szerző – bizonyos Pápai Gábor nevű alkotó – Krisztus kereszthalálán mocskolódott. Nem áthallásos, még csak nem is ötletesen sunyi volt a rajz: direktben úgy rúgott a magyar kormányba, hogy az igazi ütést a keresztényeknek szánta. Ügyes. Sunyi, de ügyes.

Három évtizede karikatúrákat (is) készítek, publikálok. Töredelmesen bevallom, egyszer – másik esetre nem emlékszem – én is viccet csináltam a feszületből. Akkoriban a szerb diktátor Slobodan Milošević sorra számolt le a politikai ellenfeleivel. (Volt, akinek a hulláját, vagyis a maradványait csak pár éve találták meg, mésszel lelöttyintve, valami szakadékban.) Az ellenzék vezetőit terrorizálta a belgrádi rezsim. A vajdasági ellenállás fő alakját, Nenad Čanakot trükkösebb módszerrel akarták eltenni láb alól. Dúlt a háború, egy éjjel rátört a rendőrség a politikusra, és azon melegében a vukovári frontvonalba hurcolták, tartalékos katonai szolgálat ürügyével.

Mivel mi épp akkortájt az egyetlen délvidéki magyar szamizdat lapot készítettük, a címlapjára került a rajzom: Nenad Čanak a feszületen, akit római légiós helyett a Jugoszláv Néphadsereg gépkarabélyos katonája őriz.

Szelet vetettünk, vihart arattunk. A belgrádi parlamentben egy Milan Paroški nevű honatya üvöltve lobogtatta az újságunkat, és azzal hergelte a közvéleményt, hogy "egy illegális bácskai magyar újság" már háborút szít a Vajdaság északi részén is, veszélyben az ottani szerbek, a magyarok területeket akarnak visszacsatolni Magyarországra. Még aznap az országos szerb napilapok cikkezni kezdtek rólunk, a rajzommal illusztráltan.

Dagadt a keblünk, röhögtünk rajtuk.

Ma már tudom, nem bátrak, hanem csak vakmerő hülyék voltunk.

Mentségünkre, huszonéves korának elején majdnem mindenki ilyen oroszlánszívűn naiv. Ránk is szállt a szerb belügy. Pár hétre rá már elő volt készítve a tartalékos katonai behívónk. Jóindulattal szólt az ügyosztályról egy belső munkatárs, rajta vagyok a hétfői listán. Vasárnap este, az utolsó órákban hátizsákkal átszöktem Szegedre. A társaim is hasonló utat jártak be. Így tört félbe az ifjúságunk.

Pápai is túl van már ezen az ifjonti hévvel spékelt életkorán. Nem naiv, és már nem is merész. Pusztán számítón gonosz, lelke rajta. Nyugodtan gyalázkodhat, s attól, hogy ő meg a Népszava diktatúráról delirál, még demokrácia van. Ez viszont alaposan levon a karikatúrista önnönmagának tulajdonított bátorságából. Ugyanakkor látleletet állít ki a nevezett karikatúrista meg a hasonszőrű publicisták ízléséről, tisztességéről.

                                                    Pk

NAPLÓ - 158.

 

Az élet végtelen. Amiért így lehet, azt az álmainknak kell köszönnünk. Hogy új vidékek, új arcok jönnek elénk, és szerepelünk sokukkal együtt egy sosem volt történetben, változó panorámák, csodálatos dallamok között, amik elhitetik velünk: részei vagyunk valami fölfoghatatlanul nagynak, az érthetetlen mindenségnek. Oda tartozunk most is. És egészen azok leszünk, míg valaki álmodik rólunk, ha lesz, akinek név és arc nélkül is betölthetjük az éteri világát, úgy, miként most nekünk, nekem az éjjeleimet betöltik számomra ismeretlen emberek. Némelyiküket mintha már láttam volna. Kevés az ismerős közöttük. Az ívlámpák fényében néha felriadok és egy pillanatra még érzem egy kéz melegét az arcomon. Még magam előtt látom a szempárt, ahogy néz, akárha közölni akarná velem, hogy kegyelem van, mécsesek pislognak, és a létezés mezsgyéjén túl semmi sem ér véget. Mert elhalhatok, de mégis létezni fogok. Előbb csak a nappali gondolatokban, a szeretteim révén. Aztán az éji álmokban, amikor a régi lányok hajában selyemszalag lobog és nekem nem lesznek idegenek már sem az élők, sem a halottak.

És ha már úgy sem lehetek majd, akkor ott leszek egy fa árnyékában, egy dűlőút kanyarában, egy pohár vízben, vagy valakinek a kedves mosolyában, a szája szegletében, és amint látja, érzi majd, rögtön tudni fogja, akit illet, hogy én, csakis én lehetek az. 

Tegnap először azzal álmodtam, hogy valamilyen tévé zegzugos épületében vagyok. Nem oda illettem, de az egyik kolléga, egy fiatal fiú megörvendeztetett: mutatott egy programot, ami a nyílt beszédemet átfordítja írásba. „Ez kell nekem!” – dobbant a szívem. Milyen gyorsan elkészülnék egy kézirattal! A fickó 60 oldalt fél perc alatt ki is nyomtatott. Álltam, kezemben a papírokkal és arra gondoltam, mekkora papír pazarlás ennyit pocsékolni, csak egy próbára. Öröm az ürömben, egy tőlem két fejjel magasabb szerkesztő jóindulattal szólt, tartozom neki. Mivel is? – kérdeztem vissza. Kiderült: a testvérét ígértem, hogy megrajzolom. Álmomban is nyeltem egyet, a kolléga elnézően mosolygott, de az ügy mégiscsak bántott. Egy fekete hajú, érdekes arcú szép lánnyal is beszélgettem, aki egy korábbi rendezvényen a telefonjára fölvett engem. Tán Tusványos: ez is kínos. Magyarázkodtam egy sort: bocs, abból az estéből nem sok mindenre emlékszem... Végül is elnevetgéltük a dolgot, elütöttük valami viccel.

Másodjára Orbán Viktornak adtam tanácsot álmomban. Rongyos voltam, egy nyári táborban, lábamon a sárga bocskorom, lyukas volt mindkettő – remélem otthon nem azok – körülöttem fontos emberek álltak, mind öltönyösen, és én rövidnadrágosan, trikóban tisztelettudóan elmondtam, szerintem, hogy kéne kommunikálni országos dolgokat. Közvetlenül társalogtam a miniszterelnökkel, majd innét, egy vár- vagy kastélyszerű épületből kilépve egy fesztiválon találtam magam. Este volt, szobákban, sátrakban kézművesek árultak, nyüzsgött a nép. A templom sarkán egy méregdrága tollas dzsekit vettem észre, olajzöldet. Senki körülötte – elhagyottnak tűnt. Gondolkodtam egy kicsit, majd fölkaptam, és el szerettem volna vegyülni a tömegben, eltűnni. Már bántam, hogy magamhoz vettem, de puha volt az érintése, méregdrága a márkája, a fazonja tetszetős, katonai, az járt a fejemben, ha nekem nem is, a lányoknak biztos jó lesz. Fölvenni a nyári szerelésre minek vettem volna föl, a hónom alatt meg egyértelműnek tűnt, hogy loptam. Szégyenkeztem, és szidtam magam, minek kell nekem folyton „szerezni”. Az eszembe sem jutott, hogy akár én is letehetem akárhol. Ezzel a tanulsággal ébredtem föl. A sötétség a belvárosból eltakarodott a folyó irányába, kifelé. A madár lármásan csörömpölt a tálkájával. Agyaglábakon állt a pénteki nyár. Reggel a vérnyomásom tökéletes: 126/80/74, miközben gyönge kávét iszogattam. Ennek dacára zúgott a fülem. Egy Böjte atya által közzétett arámi Miatyánk énekét többször is meghallgattam, nagyon szép.

Azt nem tudhatom, csak gyanítom, hogy egy imában létezni, akár csak röpke sejtésként is, örökké, a legnagyszerűbb dolog lehet, ami egy emberrel megtörténhet. 

NEM SÍR, AKKOR SEM HA ELVETÉL

 

Higgadtan selejtezni a maszlagot: a mostani idők legnagyobb kihívása.
Úrrá lenni a káosz fölött – lehetetlennek tűnő föladat.
Nem elfogadni mindent, nem megbékélni a kibírhatatlannal, nem beállni a sorba, ellentmondani az elvitathatatlanul káros jelenségek mechanizmusainak, leírni az eltagadott evidenciákat, világosan láttatni a tegnapot, a mát, a holnapot, okosan érvelni a köztudott visszásságokkal szemben – immáron a sliccét a szél ellenében kigomboló bátorságával nem csak hasonlatos, hanem ugyanakkora virtus. Majdnem önföláldozás. Pont emiatt hovatovább becsületbeli ügy.

Nem szeretnék monomániásnak tűnni, de muszáj sokadszor lebetűznöm: nem hiszek Európának.
Elég régóta kiábrándultam belőle.
Amikor Európát emlegetem, szidom és kárhoztatom, nem a nagybetűs Európára gondolok. Hanem a kisbetűsre.
A lefokozottra, a megszégyenítettre, a közlegénnyé degradáltra, a csöppnyi, erkölcsi hős nemecseki „európa” helyett inkább a nemtelen gerébi „európára”. Arra, amelyik elárulta a grundot, az édes hazát, az egész földrészt, arra, ami félmilliárd Pál utcai fiú álmát tette, teszi tönkre. Az az „európa” van a bögyömben, aminek kettős látásmódjától, kettős beszédétől, elsődleges és másodlagos kommunikációjától csak a kétszínűsége a nyilvánvalóbb.
Nyálas, gerinctelen, önmagával vérfertőző, divatból nemváltó, aberrált ez a kis kezdőbetűs „európa”. Olyan, mint egy gusztustalan trutymóban vonagló gyűrűsféreg. Nincs eleje, nincs hátulja. (Nincsenek határai.) Nincs szíve: akár a csúszómászóknak, egy csatornán keresztül áramlik valami testfolyadék a fejébe. (Se véna, se hajszálerek, csak a genny tolul Brüsszel elülsőnek hitt nyúlványába.) Vak és süket. Agya sincs, csak egy korcsosult fejlebeny, ahol receptorok révén értesül a külvilágról. (Ezek amolyan légből kapott bizottságok. Kezdetleges csápok. Egy Sargentini, egy Tavares, egy Cseh Katka, egy Gyurcsányné. Reménytelen számonkérni rajtuk a nemzeti önbecsülés minimumát. Sem ők, sem az elvbarátaik, a zöld és vörös, meg lila gazemberek mindezt nem értik. Mintha egy marék földigilisztának kellene fölfognia a Fibonacci-számok rendszerét. A kompetenciájuk pedig kimerül abban, hogy máig nem tudják eldönteni, ivaros, vagy ivartalan szaporodással éljenek.) Csúsznak, haladnak araszolva, vakon, hülyén, az őrület posványában. Bugyborékoló hangon életellenes szólamokat hallatnak, és utánuk a takonnyá maszatolt emberi értékek undorító csíkját húzzák. Egymásnak homlokegyenest ellentmondó fogalmakat párosítanak össze. Hol a közösség érdekeire hivatkozva csorbítják az egyén érdekeit, hol pedig fordítva. A lényeg, hogy ahol lehet negligálják, fölszámolják a rendet, és elvonatkoztassanak a realitásoktól.
Beszennyezték az Istent, a hazát, a nemzetet, a családot, a férfi és nő viszonyát, az összes olyan fogalmat, ami miatt még érdemes lenne áldozatot hozni. Így ürítették ki azt, ami nemes. Alig van már foltokban itt-ott olyan hely, alig akadni olyanokra, ahol/akiknek a felhígított tartalmak helyett még számítanak a valós értékek.

Az én szememben a brüsszeli „Európa” már alig képvisel valamit, legkevésbé azt, amit fontosnak tartok.

Hogyan lehetne megint hitelük? Alighanem újra kéne kezdeniük. Sóval behinteni az égszínkék kárpitozású tanácskozási termet. Verje csak föl a gaz, egy generációnyi időn át legeljenek kecskék a mikrofonállványok között, terelgesse őket Greta Thunberg. Emberséges részvét, siránkozás, nyunnyogó pátosz helyett rendezzenek ökölpárbajokat a kongresszusi terem romjain.
Hunyja le a klasszikus Európa a szemét, és a giccses, körkörös, húgysárga csillagok helyett végre hadd ragyogjanak a valódi kék égbolt, valódi éjjeli csillagjai. Európa, a mi Európánk ugyanis már jó ideje tetszhalott létben nyugszik. Tragikus vég. Egy különös, XX. században terjedő kór – a zöld kommunizmus – lett a veszte. Ez a betegség ugyanolyan klinikai tüneteket produkál, mint elődjei a XX. századi diktatúrák. A bolsevizmushoz és a náci ideológiához hasonlóan kizárólagosnak, kirekesztőnek, megbélyegzőnek és mérhetetlenül embertelennek mutatkoztak, amitől csak az élhetetlen mivoltuk volt szörnyűségesebb, meg az akarat, ami életben tartotta, terjesztette, erőltette őket. A kiagyalói rákényszerítették az Ókontinens lakosságára az önfeladást. Nincs ma költő, aki ezt a szégyenteljes tettet hűen meg tudná énekelni. „A vén Európát, a büszke nőt, a vén Európát, a gyönyörű nőt” transzgender szajhává züllesztették. Védekezésképtelenül, kábán tűri idegen népségtől a tömeges erőszakot, s amikor időnkét bódult állapotából egy-egy történelmi pillanatra fölneszelne, zavaros motyogástól többre nem futja neki. Már arra is képtelen, hogy ellássa magát: nem vásárol, boltba lemenni rest, egy vakcinabeszerzést sem tud rendesen teljesíteni. Már nincs köze a valósághoz, nem érdeklik a tények. A lába közének állapotán kívül más nem izgatja. Arra sem reagál, közönyösen tűri, amikor amputálják végtagjait, pedig már látszik, hogy Nagy-Britannia után máshol is veszejteni fogja részeit. „Nyílt társadalom” – nyögi bele a XXI. századba a prostituált, alélt Ókontinens, s a nyugati felét meg-megriszálja. Erkölcsi visszakapaszkodásról, újrázásról – ebben az állapotban – szó sem lehet.

Csődtömeg a kisbetűs „Európa”, egy pusztuló világ eszménykép nélküli, pőre kísérlete immáron. Forma, tervek és ideák helyett hagymázas tévképzetekkel kitömött lufi lett belőle.

Mégis, mi lenne akkor a megoldás?

Első lépésként le kell kapcsolnunk a facebookot, a twittert, meg az instagramot. Odébb kéne lépnünk mindenfajta agymosó jelenségtől. Vissza kéne állítani a szavak becsületét, azaz a fogalmakat tisztán kéne használnunk, újból megtanulva a becsületkódexet. Nem ördöngösség: az emberi morál zsinórmércéje tíz tőmondatból áll mindössze, és hajdan egy kőtáblán is elfért. A magától értetődő dolgokat nem visszájukra fordítottan, hanem helyesen kéne alkalmazni, használni.
Csak egy példa: szakítani muszáj azzal a gyakorlattal, hogy a bűnös, az elkövető gazember arcát a képeken kitakarják, az áldozatét viszont nem. Pont fordítva diktálná az emberi igazságérzet. De, mint annyi minden mást, a megkergült világ szabad fölfogású bajnokai rajta vannak, hogy a hitványságot szolgálóknak jogokat adjanak, és a normalitás pártján állókat folyton büntethessék. Ezért van az, hogy mint már írtam: a XXI. századra visszaszüremlik a közéletünkbe a középkor összes mizériája.
Figyeljük meg: a fősodor megmondói ugyanazon hangsúllyal bírálnak és ítélnek el minden rendpárti embert, mint tették azt a XIV. század inkvizítorai.  Aki nem hajlandó örülni annak, hogy mára négernek lenni erény, homoszexuálisnak meg egyenesen előny, hogy a tojásban a hetis csirkeembriót már tiltják elpusztítani, miközben ugyanők az abortálható emberi magzatokat akár hat-hét hónapos korukban is zokszó nélkül meggyilkolják, az rögtön feketelistára kerül. Ennek a kuplerájnak az előszobájába lépett be tegnap Ukrajna.
Mondják, innentől kezdve nekünk mi keresnivalónk van itt?
Szerbia, Montenegró, Észak-Macedónia fényévnyire előzi mind Ukrajnát, mind Moldáviát, és mégis, utóbbiakat engedték a szalon kilincséhez. Olyan ez, mint mikor a forgóajtón előbb belépő azt látja, hogy a mögötte érkező előtte lép ki, rajta is átgázolva.  

Nem lehet egy rövid publicisztikában még zanzásítva sem fölsorolni, mennyiféle káros jelenség, hányféle kártékony eszme, miféle önpusztító folyamatok uralták el a nagyvilágot. Harcában hamar egyedül marad, aki vissza mer pöntyögni. Ám szólni akkor is muszáj, kötelesség. Nem magunk miatt. Azok miatt, akik most még mögöttünk jönnek.

IDEOLÓGIAI PRÉS ALATT

 

Rajzom Jókairól

Mikszáthot olvasom, harmadízben.*
Tavalyelőtt karácsonyra a teljes életművel leptem meg magamat. A glédába rakott könyvek közül találomra kivettem egyet, a 14. kötetet – azóta nem tudok betelni vele. Tárcák, karcolatok (1881-1908) a címe.
A könyv nyelvezete igazi csemege. Még magyarul van írva, ha értik mire gondolok. A gyönyörű szóképek, a nyelvi sziporkák mellett ámulatba ejtő az írások lényegi mondandójának az időtlensége is. A szövegek zöme a XIX. századi politikáról és művészetekről szól. Csupa feledett eseményről és mára még inkább elfelejtett emberekről mesél az író, ám valahogy azt érzem – csaknem másfélszáz esztendő, vagyis öt-hat emberöltő alatt mit sem változott a magyar közélet. Bár néha muszáj lexikonhoz nyúlnom, hogy tájékozódjak egy-egy hajdani potentát személyét, kilétét illetően, de ha elvonatkoztatok az enciklopédikus tudás igényétől, az akkori karakterek mai megfelelői mind-mind fölismerszenek a mostani, furcsa éveink közszereplőiben.
Mikszáth papírra vetett panoptikuma a XXI. században is örök: ott van a föltörekvő, ambiciózus pártaktivista, a levitézlett politikus, a másodvonalbeli, örökké sértett író-költő, az elmeháborodott és zseni keveréke, a helyezkedő karrierista, és a saját tragédiájába keseredett, jobb sorsra érdemes színészen át a huncut, de szeretni való gazemberig mindenki. Még a századvégi dolgok is a mai fonákságok korai megfelelői. Ha behunyom a szemem, és a régi neveket a maiakra cserélem, mi híján látnoknak kéne neveznem a jó Mikszáthot, aki persze nem volt az, „csak” egy író. Egy nagyon jó író.

Nincs mit csodálkozni, hogy az emberi természet alapos ismerőjeként nem pusztán a koráról adott alapos látleletet, hanem a mindenkori társadalom működéséről, tehát rólunk készített örök érvényű jellemzést. Elvégre mégiscsak Mikszáth Kálmánról van szó, a magyar prózaművészet egyik legnagyobb, legbölcsebb mesélőjéről. Úgy sikerült neki is irodalmat varázsolnia, mint szakma- és kortársainak: Reviczky Gyulának, Gozsdu Eleknek, Vas Gerebennek vagy Jókai Mórnak. Utóbbiról – csöppet sem véletlenül – napjainkban is sokat lehet hallani. A legolvasottabb magyar író személye és életműve ugyanis elkezdte csípni a szemét annak a kompániának, ami az új kurzus passzátszelét fújná. Nálunk egy érdemesült kritikusa szerint Jókait a tantervből ki kell „paterolni”. (Van azért ennek a szélsőbalos, intellektuális elitnek egy színvonala, kétségkívül nehéz ezzel versenyezni…)
Az ominózus ítész hosszú ideje – szerinte "diktatúrák" által – vagy féltucat pozíciójában engedi magát sanyargatni. Ilyetén, tekintettel állapotára, muszáj megengedő jóindulattal lennünk iránta. Még akkor is, ha mint a minap a függetlenség és az objektivitás netovábbjának tekintett szabadnak, magyarnak és szónak nevezett hírharsonában efféle vad vágyálmait öntötte vélemény formába: „Jókait épp úgy, mint Mikszáthot és a többi, 19. századi vagy még korábbi írót és opusaikat, Az arany embert, a Beszterce ostromát és a Fanni hagyományait is ki lehet iktatni az általános és a középiskolai tantervekből.”
Ki-ki döntse el, megéri-e vitatkozni vele.
Mondanám, ha nem lennék úriember, hogy a tartalom és a forma összhangjának esete forog fenn, de hát nem mondom, mert úriembernek tartom magamat. Mindenesetre az tisztán látszik, hogy az illető asszonyság nagyon élvezi, amikor egy személyben lehet vádló, bíró és hóhér is. Pont, mint a nagy elődei. Ilyen világ köszöntött ránk. Nem múlik el hét, hogy ne akadna egy-egy félreismert zseni, aki saját szájíze szerint kigyomlálná a magyar irodalom virágoskertjével együtt a komplett magyar kultúrát is.
A minap egy bizonyos Tóth Krisztina – saját megfogalmazása szerint „neves költőnő” – volt olyan kedves, és Jókait vette szájára. Nem a bablevest, abból lett volna a kisebb szél. Hanem a nagy magyar íróba sikerült belerúgnia, amiből vihar kerekedett. Miután a harcias amazon a „múltat végképp eltörölni” refrént elcsipogta, a többség fölhördülésétől megsértődve menten áldozati pózba vágta magát. Így megy ez. Előbb beletörli a lábát egy ikonba. Aztán csodálkozik rajta, hogy miután öt perc hívnévért fölhergelte a közvéleményt, az istenáldotta nép nemzet nevű része Jókait és a magyar klasszikusokat védendően vissza mer szólni.
Mivel azt vélem, miként a magyarországi, úgy a hazai állapotokra is odapasszol, elmondanám: ott lepleződnek le a Tóth Krisztinák és elvtársaik, hogy az igazi írók, költők, akikről például fentebb értekeztem, legyenek bár saját korszakukban szélsőségesen progresszívek, újító szelleműek – mindig az elődökre építkeztek. A korábbi nagyokra hivatkoztak, azokat becsülték. Ha el is vetettek egyes régi szerzőket, és másokat emeltek magasba, az újakkal együtt a régi szerzők is szépen megfértek. Ma meg az a helyzet, hogy például Jókai magyar szövegeit olyanok akarják újraírni, akik tehetségüknél, képességüknél fogva anno az író táskáját sem vihették volna. Mégis erőlködnek, mert az „újbeszélés” bajnokai tudják: akié a nyelv, pontosabban akié a narratíva, azé a hatalom. Esetünkben tehát szó sincs irodalmi értékekről, netán esztétikai hitvallásról. A progresszió hívei vegytisztán ideológiai megfontolásból csonkolnák azt, ami magyar, vagy annak sikerült maradnia.

Magyarországon utoljára a kommunisták rontottak így neki az irodalomnak 1945 és 1956 között. Hasonlóan napjaink szabadelvű elitjéhez, a mostaniak szellemi elődei – Lukács György filozófus vezetésével – listákat állítottak össze az antiszemita és szovjetellenes szerzőkről. Nálunk ugyanezt a barbár munkát elvégezték a párt pribékjei.
Akkor jugoszlávnak vallotta magát az áruló vajdasági magyar elitünk: ma a nemzetek fölöttiség prókátorai, és ócsárolják a mucsai magyar kormányt, meg a még mucsaibb szerb kormányt, amely nem méltóztatik az ő füttyszavukra táncolni. Szellemi elődjeik pusztításának mértékéről csak becsléseink lehetnek. Törvénybe foglaltatták, hogy az indexre került magyar és nem magyar szerzőknek minden művét meg kell semmisíteni. Ezzel kezdetét vette a magyar történelem legnagyobb könyvpusztítása. Milliószám égtek el, vagy kerültek teherautó platóra a könyvek. Bezúzták valamennyit, és cinikus módon kommunista propagandát adtak ki az újrahasznosított papíron. Szabadkától Versecig, Újvidéktől Nagykikindáig komplett egyházi, köz-, és magánkönyvtárak estek a tisztogatások áldozatául.

És ami a legvisszataszítóbb, ami a legkárosabb: a könyvpusztító tettek máig hatást gyakorolnak. Sokan még ma is ezekre a listákra hivatkozva követelik egyes szerzők kitiltását a közoktatásból. (Nem kedvencem, de Wass Albert miatt is ájuldozni szoktak, akiknek zavart okoz az erőben Jókai munkássága. Miért is? Mert hősei még szeretik a hazájukat? Mert magyarokról ír? Mert a nőalakjai egytől-egyig nők, akik nőként és anyaként is tiszta szívvel szeretnek, a férfiak pedig olykor meghalnak a hazájukért? Vagy az is baj, hogy istenhívők? Netán nincs elég néger és homokos bennük? Nem tudható. Vagyis: dehogynem tudható mi a lényeg, dehogynem…)
Mindenesetre ezt szó nélkül hagynunk – vétek. Teljesen világos, hogy nem pusztán a politika által felfújt irodalmi/irodalompedagógiai viták zajlanak itt és most, hanem iszonyatos merénylet van folyamatban a magyar kultúra ellen, aminek megakadályozásáért minden jóérzésű embernek fel kell emelnie a szavát.
Hogy Jókaitól közelebb lépve is látszódjék, mire megy ki a játék.
Egyik kedves íróm, Bohumil Hrabal írt egy megrendítő erejű kisregényt. Túlságosan zajos magány – ez a címe. Ajánlom mindenkinek.

Egy szeméttelepi papírprést kezelő melósról szól, aki a kommunista diktatúra tonnaszámra bezúzásra ítélt könyvei közül titokban menti a cseh- és a világirodalom örök értékeit. A köteteket rendre elolvassa, s ennek hatására egy idő után sajátos filozófiát alakít ki magának. Elkezdi a világot is és önmagát is a legnagyobb bölcsek módjára szemlélni. A kisregény lényegében arról szól, hogy mivé változik a kultúra, a világ és az ember a kommunizmus ideológiájának prése alatt.
A vicc az, hogy ez nem vicc. Hrabal, aki jogász végzettségű volt, soha nem dolgozhatott szakmájában, mert ahogy végzett az egyetemen – jött a német megszállás, majd a kommunista hatalomátvétel. Így 1938-tól 1963-ig, mint vasúti segédtiszt, majd vasgyári, majd hulladékbegyűjtőként és mindenféle segédmunkásként dolgozott. A saját élményeire alapozva írta ezt a művét. Akkoriban a kommunisták akarták a múltat végképp eltörölni. Most az unokáik próbálják befejezni, ami a „nagy elődöknek” nem sikerült. Így kapjuk a nyakunkba azt az ideológiai agymosást, ami mára átírni igyekszik a józan ész összes szabályait. Szükségtelen sorolnom: már a csapból is a meghülyült világunk undorító propagandája folyik.

Lehet, de kötve hiszem, hogy a Tóth Krisztinák és a vele egy húron pendülők nincsenek tisztában azzal mihez is asszisztálnak. Szerintem tudják, mit csinálnak. Ha így van, ha úgy: nagyon silány a bizonyítvány mind írói, mind emberi minőségükre nézve.

                 Pk

*Ez az írás
a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2021. március 27-én

A SKORPIÓ FARKA - Gondolataim a közéletünkről

A besúgó

Új magyar sorozatfilm készült. Valakitől azt hallottam, a A besúgó jól sikerült széria. Egy részt, az első epizódot kíváncsiságból végignéztem. A többit már nem volt kedvem. 52 éves vagyok, mi híján. Majdnem az én generációmról, a fiatalságomról szól(na) a sorozat. Megéltem azokat az időket, a nyolcvanas évek közepét, második felét.
Elsősorban a színészi játék miatt nem néztem tovább a filmet. Egész egyszerűen hiteltelenek a szereplőket tolmácsolók. Komolyan mondom, én lennék a legboldogabb, ha rendesen intonáló, helyesen beszélő, karakteresen alakító fiatal színészekről lelkendezhetnék, de ez sajnos messze nincs így. Legalábbis amit láttam, az alul múlja a filmes igényeimet. De, aki akarja: nézze. Sokfélék vagyunk. A moziszerető közönség tényleg nem várja el, hogy minden utcasarkon egy-egy klasszis tündököljön. Be kell látni, Latinovitsból egy volt, de neki a szeme villanása többet ért, mint jelenleg némelyiknek a komplett életműve. Bessenyeinek a szilaj orgánumát máig sem tudják még utánozni se. Hol van ma Tordy Géza laza, természetes játéka, vagy Szersén Gyula apácabódító hangja?! És akkor még nem is beszélek arról, mi lenne ezekkel az önkifejezés netovábbjaival, ha egy hagyományos zenés-táncos produkcióban a színpadon kéne annyi eleganciával meg életkedvvel táncolniuk, mint tette azt Rátonyi, vagy Latabár...
Nem. Ma kétféle módi dívik: hamarjában el sem tudom eldönteni melyik a bicskanyitogatóbb.

Az egyik túltolja a biciklit. Mindig föl van ajzva. Ripacs, pozőr, bármiféle lelki tartalom nélkül elhiszi magáról, hogy sztár. Még a fiatal férfiak is nyafkán, fejhangon affektálnak, mintha egy latin-amerikai szappanoperából léptek volna át emide, próbafelvételre. A gesztusaik szélesek és az érzelmi skálájuk kimutatása kimerül abban, hogy vagy suttognak, vagy óbégatnak.

A másik fajta meg az ürességétől virít. Gombszem. Értelem és érzelem nélküli tekintet. Monoton fahang, mintha kisiskolás mondaná vissza a magolt szövegkönyvet, vagy mintha utcáról berángatott amatőrrel tartanának olvasópróbát.

Megkíséreltem úgy nézni kortárs magyar játékfilmet, hogy kínomban már levettem a hangot. A színészek tátogtak némán. Legnagyobb döbbenetemre így még inkább szembetűnt, mennyire sivár a játékuk. Gesztusok, mimika, a helyzetre adott és elvárható testbeszéd legelemibb jeleinek a hiánya: a teljes kudarc élménye volt. Elkapcsoltam. Nem vagyok színházi szakember. Filmes sem. Csak szeretem a jó mozit. Amire – a magyar színjátszás utánpótlását elnézve, ahol ilyen Noárok meg mindenféle macskajancsik is kameraképesnek nyilváníttatnak – még jó sokáig várhatok…

BPÁ

Bod Péter Ákos szerint a magyar pénzügypolitika legnagyobb gondját ma az okozza, hogy Magyarországon még mindig forintnak hívják a fizetőeszközt.

Nehéz visszafogottan szavakba öntenem, mit gondolok Bodról, nehéz eldöntenem, a forint-e a nagyobb probléma, vagy a nemzeti oldal árulói. Mikor még Antall-kormány volt, és ez a szopott gombóc fejű Bod Péter Ákos még úgy volt valaki, hogy már akkor is egy senki volt, nagyon emlékszem miket irkált róla az akkor ellenzéki, SZDSZ-es, szocialista kompánia. Elmondták mindennek. Farkasházy Tivadar a lapjában Bod Péter pénzügyi, szakmai alkalmasságáról konkrétan azt írta, hogy tőle egy általános iskolában tanító matektanár is számszakilag nagyságrendekkel különb képességekkel rendelkezik. Túl azon, hogy ezúttal alighanem igaza lehetett, mit látok pár évre rá?

A Fakasházy-kúria kertjében, az elhíresült balatonszárszói értelmiségi találkozón megjelent a nevezett "szakember" is. Kedélyesen beszélgetett a többiekkel, lapogatta Farkasházy vállát, ahelyett, hogy leakasztott volna neki egy svungos parasztpofont. Nem tette. Nincs és sosem volt becsülete Bodnak. Így is kell nézni, amiket kinyilatkoztat. Mióta nem kapott stallumot Orbán Viktortól, azóta szakmányban gyalázza a kormány gazdaságpolitikáját, házal a baloldali médiumokban a hülyeségeivel, azok pedig úgy mutogatják, mint konzervatív pénzügyi szakembert. Bod meg mint egy elgyötört fogoly az őrzői között pislogva nyilatkozik.
Van a montenegróiaknak egy jó mondásuk az ilyen emberre: "ljigav". Nincs rá magyar szó, például a tengeri uborka ilyen "ljigav" valami. Csúszós, nyálkás, undorító massza. Talán a magyar gerinctelen kifejezés illik hozzá. Bod Péter zavaros, riadt tekintetében ott van, már nem bírja leplezni, tudatában van, hogy tudjuk róla, elárulta a jobboldalt. Egyébként, ha jól számolom, az euró mint pénz valami 23 éve létezik. A forint meg 700 éves. Csak úgy mondom.  

A saját farkába maró skorpió

A német Scorpions zenekar énekese nemrég arról beszélt, hogy megváltoztatták világhírű szerzeményük, a Wind of Change dalszövegét, mert az „Ukrajnát érő katonai agresszió miatt nem akarták tovább romantizálni Oroszországot”. A minap rádiót hallgatva, már ez az aktualizált változat ment, ki is húztam a kábelt a konnektorból. Orwell világa beköszöntött.

A nyálas rock balladájuk – Istenem, milyen hiteltelen, nyögvenyelő hakni, mikor egy szőrös, agyontetovált, bárdolatlan rockernek a reszelős hangján vacak trubadúrként giccses nótákat kell nyökögnie – akkor sem ért egy kalap kishomoki fosószilvát sem: most meg már pláne. Műmájer kemény fiúk, jahh...

Mintha a svédek bodorított, tupírozott hajú kortárs "metálosai", az Europe énekelné az egyetlen számukat, amit valaha is jegyeztek, azt is csak valami adminisztratív tévedés folytán. Már csak Bon Jovit várom, hogy megjöjjenek a tolófájásai és szüljön egyet.

                                        Pk

HOGYAN NEVELD A MAGYARODAT? – Gondolataim a közéletünkről

 

 Pósa Ilka, Emma és Luca, 2006. Kukoricafesztivál

Fordulj, nyergelj!

Nagy dolog, hogy Budapestre jött a Giro d’Italia kerékpáros verseny! És utána már a francia körverseny is ide kacsingat. Hatalmas sportdiplomáciai siker. Nem mellesleg óriási lehetőség országimázs szempontból is. Látták? A magyar huszárok vágtája a show legjobb eleme volt, ilyenből még többet, ha kérhetném, hadd dagadjon az egyébként mélabúra hajlamos magyar kebel! Így kéne tovább folytatni. Nemcsak a sportban, a külpolitikában is: az irány egy ideje jó. A Welt am Sonntag lap cikke szerint Magyarország lassan kezd Közép-Európa Svájca lenni. Önálló nemzetpolitika, önálló gazdaságpolitika, béke és biztonság szempontjából pedig a környéken nincs még egy ilyen normalitást megjelenítő ország: és ezt nem Budapest kommunikálja, hanem az USA kormánya volt kénytelen elismerni a minap kiadott éves biztonságpolitikai elemzésében. Csak így tovább. Az EU rozzant akolja meg hadd égjen porig. Addig is melegednek, utánuk meg úgyis az özönvíz politikát folytatják, önsorsrontásból jelesre vizsgáznak. Ahová egy Ukrajna kérheti és megkapja a csatlakozási belépőt, mindenféle feltételek teljesítése híján, közép-afrikai korrupciós viszonyokkal, a jogállamiság legalapvetőbb ismérvei nélkül, ott nekünk nem sok keresnivalónk van. Nálunk ugyanis a nyilvános lincselés már Szent István uralkodásának kezdetén kiment a divatból.

Hogyan neveld a magyarodat?

Hogyan neveld a magyarod címmel érdekes beszélgetés volt Vágvölgyi B. Andrással, a Magyar Narancs hajdani főszerkesztőjével. Végigolvastam a Nagy József féle – tényleg nagyon nagy, azaz hosszú – interjút. Vágvölgyi írásait a Magyar Narancs indulásakor ismertem meg. Akkoriban járattam a lapot. Húsz évesen mindenki liberális, lázadó, a kiskésit neki! Kikérem magamnak! (Mellékszál, bocsánat.) A mostani hosszúra nyúlt diskurzusból egy sértődött, ám velejéig öntelt személyiség képe bontakozott ki, aki felett "elrepült az idő vasfoga", és ezt nehezményezi, meg leginkább azt, hogy az a vircsaft, amiben ő a lábvizet kavarhatta már lecsorgott a magyar történelem küblijén, annak is a legbüdösebb csatornáján. És mivel Vágvölgyi amúgy okos ember, vagyis esze van, igen rosszul veszi, amiért nem ő, meg a vele egyívású régi szadeszos káderek seggéből világít immáron a felkelő napsugár. (Van helyette Nyugati Fény, mert a világosság nem vész el, csak átlopják az elvtársak a másik oldalra. Meg Mérce, ami régi szokásuk szerint annyira kettős, hogy ahhoz képest a kállai csak monoton toporgás.) Én mindenesetre tanítanám ezt az interjút, megmutatnám a csírázó bölcsész, muciológus nemzedéknek: csak így fiúk-lányok, csak így nem szabad megöregedni.    

A bukás 

Pont egy hete, június 7-én írtam:
„A Jobbiknak annyi. Nem is kár értük. A szimpatizánsaik normálisabbja már régen átment a Fidesz szavazókhoz, a másik fele meg a Mi Hazánkat vitte be a parlamentbe. Eljön az idő hamarosan, amikor Jakab Péter már Gyurcsánynak sem lesz hasznos, sőt az sincs messze, amikor ez a családjának is hazudozó, jellemtelen sutyerák végképp kiesik a Mamuszos szopófantom kegyeiből is. Akkor, csakis akkor majd beköszönt az igazság pillanata. Már várom.”
Tegnapi hír, hogy Jakab valószínűleg a Jobbikot is elhagyja, kénytelen lesz függetlenként politizálni – már ha az ő ízléstelen megnyilvánulásait politizálásnak lehet nevezni… A pünkösdi királyfi pofáját megnézném azért, miként reagálna, ha mostanában szembesítenék vele, hogy egykoron mekkora arccal pöffeszkedett a miniszterelnöki székben. Kitelt az esztendő. Egyre lejjebb adja őkelme. Sokat tett érte, hogy utolérje a sorsa. A családját szétkúrta, a parlamentbe balhézni járt, a munkalakásába meg munka helyett kufircolni. Jól tartja a mondás: attól, hogy a magas polcon szarként vagy dunsztolva, még nem lesz belőled automatikusan szilvalekvár. Ráadásul a magas polcról jó nagyot lehet esni: zsupsz! – most ennek vagyunk tanúi. És amikor a dunsztosüveg összetörik, mi marad? Egy rakás, bűzölgő, önmagába omlott, undorító kupac, Jakab Péterként felcímkézve.
Van Isten. Ő meg nem bottal ver.       

                                                          Pk

Piktor FERI

 

TGY