Higgadtan selejtezni a maszlagot: a mostani idők
legnagyobb kihívása.
Úrrá lenni a káosz fölött – lehetetlennek tűnő föladat.
Nem elfogadni mindent, nem megbékélni a kibírhatatlannal, nem beállni a sorba,
ellentmondani az elvitathatatlanul káros jelenségek mechanizmusainak, leírni az
eltagadott evidenciákat, világosan láttatni a tegnapot, a mát, a holnapot,
okosan érvelni a köztudott visszásságokkal szemben – immáron a sliccét a szél
ellenében kigomboló bátorságával nem csak hasonlatos, hanem ugyanakkora virtus.
Majdnem önföláldozás. Pont emiatt hovatovább becsületbeli ügy.
Nem szeretnék monomániásnak tűnni, de muszáj
sokadszor lebetűznöm: nem hiszek Európának.
Elég régóta kiábrándultam belőle.
Amikor Európát emlegetem, szidom és kárhoztatom, nem a nagybetűs Európára
gondolok. Hanem a kisbetűsre.
A lefokozottra, a megszégyenítettre, a közlegénnyé degradáltra, a csöppnyi,
erkölcsi hős nemecseki „európa” helyett inkább a nemtelen gerébi „európára”.
Arra, amelyik elárulta a grundot, az édes hazát, az egész földrészt, arra, ami
félmilliárd Pál utcai fiú álmát tette, teszi tönkre. Az az „európa” van a
bögyömben, aminek kettős látásmódjától, kettős beszédétől, elsődleges és
másodlagos kommunikációjától csak a kétszínűsége a nyilvánvalóbb.
Nyálas, gerinctelen, önmagával vérfertőző, divatból nemváltó, aberrált ez a kis
kezdőbetűs „európa”. Olyan, mint egy gusztustalan trutymóban vonagló
gyűrűsféreg. Nincs eleje, nincs hátulja. (Nincsenek határai.) Nincs szíve: akár
a csúszómászóknak, egy csatornán keresztül áramlik valami testfolyadék a
fejébe. (Se véna, se hajszálerek, csak a genny tolul Brüsszel elülsőnek hitt
nyúlványába.) Vak és süket. Agya sincs, csak egy korcsosult fejlebeny, ahol
receptorok révén értesül a külvilágról. (Ezek amolyan légből kapott
bizottságok. Kezdetleges csápok. Egy Sargentini, egy Tavares, egy Cseh Katka, egy
Gyurcsányné. Reménytelen számonkérni rajtuk a nemzeti önbecsülés minimumát. Sem
ők, sem az elvbarátaik, a zöld és vörös, meg lila gazemberek mindezt nem értik.
Mintha egy marék földigilisztának kellene fölfognia a Fibonacci-számok
rendszerét. A kompetenciájuk pedig kimerül abban, hogy máig nem tudják
eldönteni, ivaros, vagy ivartalan szaporodással éljenek.) Csúsznak, haladnak
araszolva, vakon, hülyén, az őrület posványában. Bugyborékoló hangon
életellenes szólamokat hallatnak, és utánuk a takonnyá maszatolt emberi értékek
undorító csíkját húzzák. Egymásnak homlokegyenest ellentmondó fogalmakat
párosítanak össze. Hol a közösség érdekeire hivatkozva csorbítják az egyén
érdekeit, hol pedig fordítva. A lényeg, hogy ahol lehet negligálják,
fölszámolják a rendet, és elvonatkoztassanak a realitásoktól.
Beszennyezték az Istent, a hazát, a nemzetet, a családot, a férfi és nő
viszonyát, az összes olyan fogalmat, ami miatt még érdemes lenne áldozatot
hozni. Így ürítették ki azt, ami nemes. Alig van már foltokban itt-ott olyan
hely, alig akadni olyanokra, ahol/akiknek a felhígított tartalmak helyett még
számítanak a valós értékek.
Az én szememben a brüsszeli „Európa” már alig
képvisel valamit, legkevésbé azt, amit fontosnak tartok.
Hogyan lehetne megint hitelük? Alighanem újra kéne
kezdeniük. Sóval behinteni az égszínkék kárpitozású tanácskozási termet. Verje
csak föl a gaz, egy generációnyi időn át legeljenek kecskék a mikrofonállványok
között, terelgesse őket Greta Thunberg. Emberséges részvét, siránkozás,
nyunnyogó pátosz helyett rendezzenek ökölpárbajokat a kongresszusi terem romjain.
Hunyja le a klasszikus Európa a szemét, és a giccses, körkörös, húgysárga
csillagok helyett végre hadd ragyogjanak a valódi kék égbolt, valódi éjjeli
csillagjai. Európa, a mi Európánk ugyanis már jó ideje tetszhalott létben
nyugszik. Tragikus vég. Egy különös, XX. században terjedő kór – a zöld
kommunizmus – lett a veszte. Ez a betegség ugyanolyan klinikai tüneteket
produkál, mint elődjei a XX. századi diktatúrák. A bolsevizmushoz és a náci
ideológiához hasonlóan kizárólagosnak, kirekesztőnek, megbélyegzőnek és
mérhetetlenül embertelennek mutatkoztak, amitől csak az élhetetlen mivoltuk
volt szörnyűségesebb, meg az akarat, ami életben tartotta, terjesztette,
erőltette őket. A kiagyalói rákényszerítették az Ókontinens lakosságára az
önfeladást. Nincs ma költő, aki ezt a szégyenteljes tettet hűen meg tudná
énekelni. „A vén Európát, a büszke nőt, a vén Európát, a gyönyörű nőt”
transzgender szajhává züllesztették. Védekezésképtelenül, kábán tűri idegen
népségtől a tömeges erőszakot, s amikor időnkét bódult állapotából egy-egy
történelmi pillanatra fölneszelne, zavaros motyogástól többre nem futja neki.
Már arra is képtelen, hogy ellássa magát: nem vásárol, boltba lemenni rest, egy
vakcinabeszerzést sem tud rendesen teljesíteni. Már nincs köze a valósághoz,
nem érdeklik a tények. A lába közének állapotán kívül más nem izgatja. Arra sem
reagál, közönyösen tűri, amikor amputálják végtagjait, pedig már látszik, hogy
Nagy-Britannia után máshol is veszejteni fogja részeit. „Nyílt társadalom” –
nyögi bele a XXI. századba a prostituált, alélt Ókontinens, s a nyugati felét
meg-megriszálja. Erkölcsi visszakapaszkodásról, újrázásról – ebben az
állapotban – szó sem lehet.
Csődtömeg a kisbetűs „Európa”, egy pusztuló világ
eszménykép nélküli, pőre kísérlete immáron. Forma, tervek és ideák helyett
hagymázas tévképzetekkel kitömött lufi lett belőle.
Mégis, mi lenne akkor a megoldás?
Első lépésként le kell kapcsolnunk a facebookot, a
twittert, meg az instagramot. Odébb kéne lépnünk mindenfajta agymosó
jelenségtől. Vissza kéne állítani a szavak becsületét, azaz a fogalmakat
tisztán kéne használnunk, újból megtanulva a becsületkódexet. Nem ördöngösség:
az emberi morál zsinórmércéje tíz tőmondatból áll mindössze, és hajdan egy
kőtáblán is elfért. A magától értetődő dolgokat nem visszájukra fordítottan,
hanem helyesen kéne alkalmazni, használni.
Csak egy példa: szakítani muszáj azzal a gyakorlattal, hogy a bűnös, az
elkövető gazember arcát a képeken kitakarják, az áldozatét viszont nem. Pont
fordítva diktálná az emberi igazságérzet. De, mint annyi minden mást, a
megkergült világ szabad fölfogású bajnokai rajta vannak, hogy a hitványságot
szolgálóknak jogokat adjanak, és a normalitás pártján állókat folyton
büntethessék. Ezért van az, hogy mint már írtam: a XXI. századra
visszaszüremlik a közéletünkbe a középkor összes mizériája.
Figyeljük meg: a fősodor megmondói ugyanazon hangsúllyal bírálnak és ítélnek el
minden rendpárti embert, mint tették azt a XIV. század inkvizítorai. Aki nem hajlandó örülni annak, hogy mára
négernek lenni erény, homoszexuálisnak meg egyenesen előny, hogy a tojásban a
hetis csirkeembriót már tiltják elpusztítani, miközben ugyanők az abortálható
emberi magzatokat akár hat-hét hónapos korukban is zokszó nélkül meggyilkolják,
az rögtön feketelistára kerül. Ennek a kuplerájnak az előszobájába lépett be
tegnap Ukrajna.
Mondják, innentől kezdve nekünk mi keresnivalónk van itt?
Szerbia, Montenegró, Észak-Macedónia fényévnyire előzi mind Ukrajnát, mind
Moldáviát, és mégis, utóbbiakat engedték a szalon kilincséhez. Olyan ez, mint
mikor a forgóajtón előbb belépő azt látja, hogy a mögötte érkező előtte lép ki,
rajta is átgázolva.
Nem lehet egy rövid publicisztikában még zanzásítva sem fölsorolni, mennyiféle
káros jelenség, hányféle kártékony eszme, miféle önpusztító folyamatok uralták
el a nagyvilágot. Harcában hamar egyedül marad, aki vissza mer pöntyögni. Ám
szólni akkor is muszáj, kötelesség. Nem magunk miatt. Azok miatt, akik most még
mögöttünk jönnek.
1 megjegyzés:
Tisztelt Károly!
Mintha a gondolataimat olvasta/írta volna le. Ennél pontosabban, lényegretörőbben én sem tudtam volna megfogalmazni a saját véleményemet. Köszönöm.
Megjegyzés küldése