A MEGRAJZOLT BŰNCSELEKMÉNY

B. Obama és az új-guineai diktátor barátja - a kevés cenzúrázott rajzaim egyike

Elmélkedés egy képzőművészeti elismerésről 

Hogy mikor rajzolták le az első karikatúrát, azt senki emberfia meg nem mondhatja. Talán már a barlangrajzokkal kezdődött. Talán a babilóniai, az egyiptomi ábrázolásokon is ott ült az a bizonyos rejtett poén, miként a középkori miniatúrákon, vagy az iniciálék színes tollrajzaiban, ahol már bizonyítottan jelen van a humor, még úgy is, hogy minuszkula írásmódú a szövegbuborék.

Aztán egy Guttenberg nevű alak Európával is fölfedezteti a nyomtatott írást, és onnét dokumentáltan léteznek illusztrációk, furcsa képi ábrázolások, amikről alappal hihető, hogy a karikírozás szándékával készültek. A finnyás, tudományoskodó álláspont szerint viszont csak az első újságok nyomtatásával, a széles néprétegeknek szóló hírharsonák elterjedésével jelent meg a karikatúra. Vagy, ahogy szerintem tévesen, és elég rosszindulatúan szokás nevezni: a gúnyrajz.

Akárhogyan is lenne, nyugodt szívvel kijelenthető, hogy amióta ember az ember, bennünk van a kisördög. Szeretünk a dolgok mögé látni. A fonákot kukkolni. A véresen komoly ügyeket orron pöccintve nevetni egyet. Sokszor magunkon, jóízűt. Ám ennél is többször másokon. Még kajánabb vigyorral, hisz a legszebb öröm – ez is mennyire emberi! – sajnos, mindig más kárára történik.

Mivel nincs szándékom a karikatúra művelődéstörténeti tételeit elemezni, legyen elég annyi, hogy a műfajt már sokszor eltemették. Vélt haldoklása a nyomtatott sajtó visszaszorulásának egyenes következménye: legalábbis ez a refrénje a gyászoló zsoltároknak.

A karikatúra viszont nem adja olcsón a bőrét. Beállt abba a sorba, ahová a már sokszor leselejtezett, de valahogy mégis meg-megéledő dolgok tartoznak.

Csak a példa kedvéért: a karikatúrához hasonlóan ma is reneszánszát éli a rádió, a bakelit lemez, a vitorlás hajózás, vagy, hogy profánabbat ne mondjak – a disznózsír.

A karikatúra köszöni szépen, jól van.

Ha nem így lenne, akkor most Dániáról mit sem tudna az arab világ, egy párizsi vicclapnak is élne még a fél szerkesztősége, és aligha kérdéses, velük együtt ezrek, sőt, sok millió ember élete másként alakult volna.

Jelen korunk – a nyugatos civilizáció érdemeként – a sajtószabadságra élénken vigyáz.

Ez jó.

Ez annyit jelent, hogy a karikatúrát, mint a véleménynyilvánítás egyik eszközét szabadon lehet gyakorolni, meg értelmezni is. Elvileg. A Valóság nevű nagybácsi viszont mást mutat. Noha a karikatúra pont a határtalanságától, a mérhetetlen energiájától, a benne lévő értelmezési lehetőségek széles skálájától lesz igazán azzá, ami, napjaink politikailag korrekt közbeszéde miatt alaposan vissza lett nyesegetve a rajzolók szárnyaló fantáziája.

Egyfelé lejt a pálya.

Akik szerint ez helyes, azok mondogatják előszeretettel, hogy a humor baloldali műfaj. Tehát létezik nekik megfelelő humor, míg a többi méla utálat. Van ebben a hozzáállásban valami felsőbbrendűség, gőg és egy jó csomó tévképzet. „A humor csak ellenzéki lehet” – szokták volt ugyanezt a fostrombitát fújni. Hát: nem tudom… Ha csak a közelmúlt évek tapasztalatából indulok ki: amikor három cikluson keresztül a Fidesz ellenzékben politizált, akkor is a nemzeti oldal volt a céltáblája a jelenleg az ellenzéki térfélről publikáló skriblereknek, rajzolóknak. Ama nyolc év alatt nem sok kormánykritikus rajzzal, humoreszkkel, szatírával találkoztam a balos-liberális „baráti” sajtóban. Ha jól emlékszem, egyszer Uj Péter, az Index akkori főszerkesztője is kifakadt. Valami olyasmit írt, hogy emberek, vegyük már észre, évek óta nem a Fidesz kormányoz!

De ezt megszoktuk.

Rájuk nem vonatkoznak az egyébként általuk támasztott követelmények. Ők állítják a tilalomfákat, határozzák meg a tabukat, amelyeket mások rovására olyan szívesen ledöntenek. Mostanában a keresztény, a konzervatív szemlélet kap hideget-meleget. Viccelni szabad mindennel: kivéve, amivel viccelni nem szabad. Így lesz a történelmi múlt egyik tragédiája máig érinthetetlen – és ez ízlésem szerint való is. Csak akkor a kommunizmus áldozataival is tessenek szívesek ugyanilyen méltósággal bánni, a vörös diktatúra tragédiája is legyen ezzel a mércével mérve. Ez valahogy – mégsem sikerül. Pedig a kiontott piros vér a fagyos Duna-, meg később a fagyos Tisza-parton is ugyanúgy vöröslött. Úgy tűnik, Magadan pokla nem egyenértékű Dachau poklával. Nincs egyenlőség.

Nagy baj az is, hogy az egyébként szabad műfajú karikatúra mára mérhetetlenül eldurvult. Az ötlettelenséget az ordenáréság pótolja, a szellemességet a sima gyalázkodás. Az intelligens humort felváltotta a gyilkos indulat. Hogy „nagyot szóljon” egy rajz a legembertelenebb, legkegyetlenebb, legmegdöbbentőbb vizuális bűncselekmények is elkövethetőek. Mindez a sajtószabadságra hivatkozva. Az sem tett jót a karikatúra minőségének, hogy megjelentek a mémek, a montázsolt képek, vagy a gif (Graphics Interchange Format). Ettől persze még lehetne a tisztességesség mezsgyéjén belül megmaradva rajzolni.

A Népszavánál nem így gondolják. A bevallottan baloldali-szabadelvű sajtómunkásokat tömörítő szövetség (MÚOSZ) szakmai testülete szerint egy tavalyelőtti botrányos karikatúra lett a tavalyi év győztese. Az ominózus rajzon a szerző – bizonyos Pápai Gábor nevű alkotó – Krisztus kereszthalálán mocskolódott. Nem áthallásos, még csak nem is ötletesen sunyi volt a rajz: direktben úgy rúgott a magyar kormányba, hogy az igazi ütést a keresztényeknek szánta. Ügyes. Sunyi, de ügyes.

Három évtizede karikatúrákat (is) készítek, publikálok. Töredelmesen bevallom, egyszer – másik esetre nem emlékszem – én is viccet csináltam a feszületből. Akkoriban a szerb diktátor Slobodan Milošević sorra számolt le a politikai ellenfeleivel. (Volt, akinek a hulláját, vagyis a maradványait csak pár éve találták meg, mésszel lelöttyintve, valami szakadékban.) Az ellenzék vezetőit terrorizálta a belgrádi rezsim. A vajdasági ellenállás fő alakját, Nenad Čanakot trükkösebb módszerrel akarták eltenni láb alól. Dúlt a háború, egy éjjel rátört a rendőrség a politikusra, és azon melegében a vukovári frontvonalba hurcolták, tartalékos katonai szolgálat ürügyével.

Mivel mi épp akkortájt az egyetlen délvidéki magyar szamizdat lapot készítettük, a címlapjára került a rajzom: Nenad Čanak a feszületen, akit római légiós helyett a Jugoszláv Néphadsereg gépkarabélyos katonája őriz.

Szelet vetettünk, vihart arattunk. A belgrádi parlamentben egy Milan Paroški nevű honatya üvöltve lobogtatta az újságunkat, és azzal hergelte a közvéleményt, hogy "egy illegális bácskai magyar újság" már háborút szít a Vajdaság északi részén is, veszélyben az ottani szerbek, a magyarok területeket akarnak visszacsatolni Magyarországra. Még aznap az országos szerb napilapok cikkezni kezdtek rólunk, a rajzommal illusztráltan.

Dagadt a keblünk, röhögtünk rajtuk.

Ma már tudom, nem bátrak, hanem csak vakmerő hülyék voltunk.

Mentségünkre, huszonéves korának elején majdnem mindenki ilyen oroszlánszívűn naiv. Ránk is szállt a szerb belügy. Pár hétre rá már elő volt készítve a tartalékos katonai behívónk. Jóindulattal szólt az ügyosztályról egy belső munkatárs, rajta vagyok a hétfői listán. Vasárnap este, az utolsó órákban hátizsákkal átszöktem Szegedre. A társaim is hasonló utat jártak be. Így tört félbe az ifjúságunk.

Pápai is túl van már ezen az ifjonti hévvel spékelt életkorán. Nem naiv, és már nem is merész. Pusztán számítón gonosz, lelke rajta. Nyugodtan gyalázkodhat, s attól, hogy ő meg a Népszava diktatúráról delirál, még demokrácia van. Ez viszont alaposan levon a karikatúrista önnönmagának tulajdonított bátorságából. Ugyanakkor látleletet állít ki a nevezett karikatúrista meg a hasonszőrű publicisták ízléséről, tisztességéről.

                                                    Pk