NAPLÓ - 160.

 

Olt folyó

Petőfi. Mi még szerb és szlovák származásúnak tanultuk. Ma már tudható, hogy anyja – Hrúz Mária – révén bizonyosan tót volt, míg az apai – Petrovics – családnév ugyancsak felvidéki tót gyökerekről árulkodik, vagyis evangélikus vallású elmagyarosodott szlovákként kell tekintenünk rájuk. Amúgy teljesen mindegy, Sándor mi volt: magyarnak vallotta magát, tehát az volt.

Tegnapelőtt Segesvár mellett autózva elnézegettem az út mellett épült nagyon régi, kontyos tetejű, spalettás ablakú parasztházakat, amik még dacolnak az idővel, és azon méláztam, hogy ezek a romjaikban, málladozón is szépséges hajlékok egynémelyike még láthatta a lázas tekintetű költőóriást, amint a honvéd sereg maradékához iparkodik, hogy utána a falu határában lévő kukoricások valamelyikében örökre földicsőülhessen a mennyekbe.

Bizonyos, a csorba kémények öregebbje még észlelte a nem is olyan messzi torkolattüzeket, hallhatta a dzsidás kozákok patkolatlan lovainak a dobogását, ahogy a szelíd lankákon a széjjelvert magyar egységeket üldözik, s aratott a halál, búzakévékbe szedte a forradalom fiait. Sokuk csontja porlik most a vadkörtefák árnyékában és a bogáncsvirágos legelőkön.

Erdély varázserejű múltja lépte-nyomon fölfénylik, akármerre fordulok. A vajdahunyadi vár a sokaságnak száz év múlva is a magyar dicsőséget fogja hirdetni, de valahogy nekem már nem a páncélos vitézekről, meg a nagy csatákról, még csak nem is a balladai rigmusokról szól az a hegyoromra épült gótikus sziklavár, hanem arról a kőbe karcolt arab szövegről, amit a vár kápolnájában láttam: a fáma szerint Hunyadi János a fogságába került törökökkel ásatta ki a vár kútját azt ígérve nekik, hogy majd a munkájuk végeztével felszabadítja őket. Hunyadi azonban becsapta a rabokat, ingatom is a fejem, milyen borzasztó kimondani, de ez a nagy ember ezúttal nem állta a szavát, és rabigában maradtak a kútásók, akik elkeseredésükben a kút falán egy kőre a következő föliratot vésték: “vizetek van, de szívetek nincs”. Fájón rövid sor, beleég a tudatba...

És hogy most leírom, belesajdul az én szívem is.

Elképzelem azt a szegény, szomorú rabot, aki haza vágyott, és aki inaszakadtából dolgozott, hogy a hitetleneknek végre vizet találjon a kút mélyén. Mikor pedig megtalálta, nem a remény forrása fakadt onnét, hanem a csalódás döbbenete dermesztette meg a lelket...

Pontosan tudom, mit érezhetett. Ismerem a honvágyat, félek tőle, rettenetes érzés, menekülök előle, ám időnként mégis utolér. Akkor csak bámulom magamat a tükörben és a homlokomat a hideg üvegnek muszáj támasztanom. Ugyanígy, a gépkocsi szélvédőjének dőlt fejjel megütközve nézem a szocialista Románia iszonyú épített örökségét, a gigászi, szétkorhadó gyárkéményeket, a vaskohókat, amiknek a betonját a gaz veri föl évtizedek óta, a föld felett, olykor szemmagasságban húzódó, korrodálódott gázvezetékeket, amiket már csak a húgy-sárga festék tart össze, a kibogozhatatlan villanydrótokat, százszámra lógnak a düledező, roskatag villanykarókon, a régi szász falucskákat, ahol az új betelepülő jövevények oláh ízlése szerint lettek összetákolva a kerítések, bontott pléhből, és rozsdás vaslemezekből, miközben a hajdan takaros szász házfalak valami száz éve nem láttak friss meszet, s az egykoron virágzó, iparáról és szorgalmas lakóiról híres falvakat mára a pusztulás szaga hatja át, és az a szag olyan erős, kíméletlen törvényű, mintha a XX. század pincéjének doh- és hullaszaga végérvényesen el akarná uralni ezt a sokszor agyonszeretett és mégis elátkozott vidéket.

    Pk