EGY RÉGI ÉS EGY ÚJ DEMONSTRÁCIÓ

 

Akkor még állt a Horgosi Csárda, míg egy barom össze nem döntötte
A képen balról jobbra: ifj. Losoncz Rezső †, Berecz Sándor, Kovács-Bicskei Gábor, Ábrahám Alfréd, Arnold László, Pk

Életem első környezetvédelemről szóló tüntetésén 17 éves voltam. A szabadkai Zorka Vegyi Művek bűzölgő tevékenysége miatt demonstráltunk. Vonultunk Szabadka belvárosában „síppal, dobbal, nádihegedűvel”, rigmusokat kántálva. Gimnazistaként roppant jó bulinak tűnt. Egy csomó óránk elmaradt. Ráadásul kedvünkre kióbégathattuk magunkat, senki sem hőkölt bennünket, sőt, még biztattak is, legyünk bátran harsányabbak. Velünk együtt nyomult százfőnyi helyi lakos, akiknek végképp elegük lett a Zorka vállalat körül terjengő szagokból, meg abból a vircsaftból, ami hírhedté tette a környezetvédelmi törvényeket látványosan semmibe vevő vállalatot. Több mint harminc év távlatából már nem tudom tisztán fölidézni, de úgy rémlik, testületileg voltunk kieresztve hőzöngeni. Az ilyesfajta megengedő hozzáállás az éppen végnapjait élő szocialista önigazgatás idején is azt jelentette: valakiknek „odafönt” elegük lett a Zorkából. A gyár illetékeseinek a lakosság megmozdulása révén elküldték a selyemzsinórt. Hogy ért-e valamit a tüntetésünk, lettek-e személyi meg másmilyen következmények – nem tudnám megmondani.

De az arcokra emlékszem, és a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

Ifjú éveim egy részén gyakorlatilag minden hétvégén munkaakción vettem részt. Nem egymagam voltam így szoktatva. A baráti köröm, az ismerőseim, a velem egyívású fiúk és lányok is teljesen természetesnek vették, hogy önként jöttek minden szombat vagy vasárnap délelőtti munkaakcióra. Hol fásítottunk, hol szemetet gyűjtöttünk, hol a Tisza-partot rendeztük. Volt, amikor gereblyéztük az avart, volt, hogy iszapot takarítottunk: mikor minek volt a szezonja. A közösbe tett munkánkért a dicséreten és a forró teán, zsíros kenyéren túl nem kaptunk egyebet. Nem is igényeltünk mást. Fontos volt látnunk, hogy a kezünk nyomán szépül a környezetünk, általunk válik élhetőbbé a város, a Tisza-part. Fiatalok voltunk, belefért a jókedvünkbe. Sokat nevettünk azokban az időkben.

A résztvevők arcára emlékezem, de a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

Pár éve különösen nagy riadalom támadt a kora tavaszi belvizek miatt. Kispiac környékén házakat veszélyeztetett az ár. A vályogfalú épületeket menteni kellett: autókba ültünk, ásókkal, lapátokkal és mentünk a falu alá, vízelvezető árkot ásni. Máshol meg a hordalékkal teli kanálisokat kellett kipucolnunk. Nem volt katasztrófahelyzet kikiáltva. A belvíz okozta áldatlan állapotok viszont ismétlődtek minden évben, ezért újból meg újból szükség volt az öntevékeny emberekre.

De ahogy régebben, úgy napjainkban a mostanában hangoskodók közül egyikük sincs jelen.

A 2015-ös migránsinvázió idején a környezetünk védelme még annak is égetően fontossá vált, aki egyébként korábban lazán kezelte a köztisztaság kérdését. A jövevények maguk mögött hagyott mocska minden képzeletet fölülmúlt. Míg a köztereket, parkokat több-kevesebb sikerrel, napi erőfeszítések, sziszifuszi munka árán tél-túl sikerült megtisztítani – vagy legalább elfogadható szinten tartani –, addig a lakott területekről távol eső részekre már nem volt kapacitás. Így járt a horgosi Szelevényi-erdőben lévő öreg csárda és annak környéke is. Az országos hírű védett erdőben elképesztő állapotok uralkodtak. A Rózsa Sándor csárdájának is nevezett műemléki épületet földúlták, gyújtogatás nyomait találtuk: a migránsok konkrétan fölégették a padlásföljárót, és a tető csak valami isteni csoda folytán nem kapott lángra. Szerteszét tonnányi szemét éktelenkedett, nem sorolom föl, mi mindenre bukkantunk. Eleinte még elképedve mutogattuk egymásnak a talált hulladékokat, de egy idő után már nem volt kedvünk hüledezni sem: szótlanul tömtük a magunkkal vitt zsákokat, hordtuk hegyekbe a kéretlen vendégek mocskát. A csárda megtisztítását célzó akciót szépen meghirdettük. A közösségi portálokon és honlapokon is beharangoztuk. Bemondta a tévé, a rádiók, s bár elegen voltunk, az összes ott szorgoskodóra emlékszem.

De a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

A kör sosem lesz négyszög. Önmagába fordul vissza a múltunk. Az életem története is ismétlődni látszik: a közelmúltban megint egy környezetvédelemmel kapcsolatos tüntetésen vettem részt. Ezúttal véletlenül csöppentem bele. A föllobogózott zürichi városháza előtt hangoskodók csoportjára lettem figyelmes. Közelebb menve láttam, hogy pár tucat középiskolás svájci fiatal táblát, pannókat szorongatva torkaszakadtából kiabál. Az alaphangulatot egy megafonos tini lány srófolta, oldalán két – szemmel láthatóan túlhevült – barátnővel, akik szilvakék fejjel igyekeztek a hangadót túlharsogni.

Egy idősebb férfi dobolt, öten pedig jegesmedvének beöltözve fehér szőrű kezeslábasban virítottak. (Svájcban épp farsang volt, a városokban mindenfelé jelmezekbe, maszkokba öltözött bulibárókba lehetett botlani. Szóval, meg sem lepődtem rajtuk.) Míg fotóztam, azon morfondíroztam, miben állhat a vétkem, hogy a világ legnyugodtabb országában, a jólét non plus ultrájában is pont nekem kell belecsöppennem egy durculó, hőbörgő, mindennel elégedetlen és mindenkit számon kérő kompániába. Aztán jutott eszembe, a farsang miatt a hétfői napot iskolaszünetté nyilvánították Bernben. Így már világossá vált, mire föl a tinik nekibuzdulása. Míg a városházára tűzött lokális kék-fehér lobogó alatt a szabadnapos iskolások tüntettek, mind a 48-an (megszámoltam, esküszöm!), addig Milánóban megint áldozatokat követelt az új takonykór, Jáva szigetén és Borneón tovább égett a dzsungel, Montenegróban megmozdult a föld, Dél-Amerikából áradások hírét lehetett hallani és valószínűleg Kispiac alatt is gyűlt már a belvíz, ahogy a Délvidéket letaroló migránsok továbbra sem hajlandók maguk után föltakarítani. 

Elunva a hangzavart egy csöndös mellékutcában beültem egy franciás bisztróba. A Chez Marionban régi sanzonok búgtak, és olaszos kávét szolgáltak föl porcukros süteménnyel. Épp csak átfutottam a helyi lapokat, mikor zörrent az üvegajtó és egy lármás, jókedvű társaság özönlött be rajta. Délelőtt tíz óra alig múlott, de már sörözni kezdtek. Néhányan jegesmedve jelmezt viseltek.

Az arcok ismerősnek tűntek. Az imént hangoskodó diákok zöme hedonista üzemmódba kapcsolva fogyasztott, szórta a pénzét.

Elégedettnek tűntek, tiszta lelkiismeretűnek. Megtették, amit megtehettek. Fél órát tüntettek. Megmentették a Földet.

Proszit.

                                        Pk