Akkor még állt a Horgosi Csárda, míg egy barom össze nem döntötte A képen balról jobbra: ifj. Losoncz Rezső †, Berecz Sándor, Kovács-Bicskei Gábor, Ábrahám Alfréd, Arnold László, Pk |
Életem első környezetvédelemről szóló tüntetésén
17 éves voltam. A szabadkai Zorka Vegyi Művek bűzölgő tevékenysége miatt
demonstráltunk. Vonultunk Szabadka
belvárosában „síppal, dobbal, nádihegedűvel”, rigmusokat kántálva.
Gimnazistaként roppant jó bulinak tűnt. Egy csomó óránk elmaradt. Ráadásul
kedvünkre kióbégathattuk magunkat, senki sem hőkölt bennünket, sőt, még
biztattak is, legyünk bátran harsányabbak. Velünk együtt nyomult százfőnyi
helyi lakos, akiknek végképp elegük lett a Zorka vállalat körül terjengő
szagokból, meg abból a vircsaftból, ami hírhedté tette a környezetvédelmi
törvényeket látványosan semmibe vevő vállalatot. Több mint harminc év
távlatából már nem tudom tisztán fölidézni, de úgy rémlik, testületileg voltunk
kieresztve hőzöngeni. Az ilyesfajta megengedő hozzáállás az éppen végnapjait
élő szocialista önigazgatás idején is azt jelentette: valakiknek „odafönt”
elegük lett a Zorkából. A gyár illetékeseinek a lakosság megmozdulása révén
elküldték a selyemzsinórt. Hogy ért-e valamit a tüntetésünk, lettek-e személyi
meg másmilyen következmények – nem tudnám megmondani.
De az arcokra emlékszem,
és a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.
Ifjú éveim egy részén gyakorlatilag minden
hétvégén munkaakción vettem részt. Nem egymagam voltam így szoktatva. A baráti
köröm, az ismerőseim, a velem egyívású fiúk és lányok is teljesen
természetesnek vették, hogy önként jöttek minden szombat vagy vasárnap délelőtti
munkaakcióra. Hol fásítottunk, hol szemetet gyűjtöttünk, hol a Tisza-partot
rendeztük. Volt, amikor gereblyéztük az avart, volt, hogy iszapot
takarítottunk: mikor minek volt a szezonja. A közösbe tett munkánkért a
dicséreten és a forró teán, zsíros kenyéren túl nem kaptunk egyebet. Nem is
igényeltünk mást. Fontos volt látnunk, hogy a kezünk nyomán szépül a
környezetünk, általunk válik élhetőbbé a város, a Tisza-part. Fiatalok voltunk,
belefért a jókedvünkbe. Sokat nevettünk azokban az időkben.
A résztvevők arcára
emlékezem, de a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.
Pár éve különösen nagy riadalom támadt a kora
tavaszi belvizek miatt. Kispiac környékén házakat veszélyeztetett az ár. A
vályogfalú épületeket menteni kellett: autókba ültünk, ásókkal, lapátokkal és
mentünk a falu alá, vízelvezető árkot ásni. Máshol meg a hordalékkal teli
kanálisokat kellett kipucolnunk. Nem volt katasztrófahelyzet kikiáltva. A
belvíz okozta áldatlan állapotok viszont ismétlődtek minden évben, ezért újból
meg újból szükség volt az öntevékeny emberekre.
De ahogy régebben, úgy napjainkban
a mostanában hangoskodók közül egyikük sincs jelen.
A 2015-ös
migránsinvázió idején a környezetünk védelme még annak is égetően fontossá
vált, aki egyébként korábban lazán kezelte a köztisztaság kérdését. A
jövevények maguk mögött hagyott mocska minden képzeletet fölülmúlt. Míg a
köztereket, parkokat több-kevesebb sikerrel, napi erőfeszítések, sziszifuszi
munka árán tél-túl sikerült megtisztítani – vagy legalább elfogadható szinten
tartani –, addig a lakott területekről távol eső részekre már nem volt
kapacitás. Így járt a horgosi Szelevényi-erdőben lévő öreg csárda és annak
környéke is. Az országos hírű védett erdőben elképesztő állapotok uralkodtak. A
Rózsa Sándor csárdájának is nevezett műemléki épületet földúlták, gyújtogatás
nyomait találtuk: a migránsok konkrétan fölégették a padlásföljárót, és a tető
csak valami isteni csoda folytán nem kapott lángra. Szerteszét tonnányi szemét
éktelenkedett, nem sorolom föl, mi mindenre bukkantunk. Eleinte még elképedve
mutogattuk egymásnak a talált hulladékokat, de egy idő után már nem volt
kedvünk hüledezni sem: szótlanul tömtük a magunkkal vitt zsákokat, hordtuk
hegyekbe a kéretlen vendégek mocskát. A csárda megtisztítását célzó akciót
szépen meghirdettük. A közösségi portálokon és honlapokon is beharangoztuk.
Bemondta a tévé, a rádiók, s bár elegen voltunk, az összes ott szorgoskodóra
emlékszem.
De a mostanában
hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.
A kör sosem lesz négyszög. Önmagába fordul vissza
a múltunk. Az életem története is ismétlődni látszik: a közelmúltban megint egy
környezetvédelemmel kapcsolatos tüntetésen vettem részt. Ezúttal véletlenül csöppentem bele. A
föllobogózott zürichi városháza előtt hangoskodók csoportjára lettem figyelmes.
Közelebb menve láttam, hogy pár tucat középiskolás svájci fiatal táblát,
pannókat szorongatva torkaszakadtából kiabál. Az alaphangulatot egy megafonos tini
lány srófolta, oldalán két – szemmel láthatóan túlhevült – barátnővel, akik
szilvakék fejjel igyekeztek a hangadót túlharsogni.
Egy idősebb férfi dobolt, öten pedig jegesmedvének
beöltözve fehér szőrű kezeslábasban virítottak. (Svájcban épp farsang volt, a
városokban mindenfelé jelmezekbe, maszkokba öltözött bulibárókba lehetett
botlani. Szóval, meg sem lepődtem rajtuk.) Míg fotóztam, azon morfondíroztam,
miben állhat a vétkem, hogy a világ legnyugodtabb országában, a jólét non plus
ultrájában is pont nekem kell belecsöppennem egy durculó, hőbörgő, mindennel
elégedetlen és mindenkit számon kérő kompániába. Aztán jutott eszembe, a
farsang miatt a hétfői napot iskolaszünetté nyilvánították Bernben. Így már
világossá vált, mire föl a tinik nekibuzdulása. Míg a városházára tűzött
lokális kék-fehér lobogó alatt a szabadnapos iskolások tüntettek, mind a 48-an
(megszámoltam, esküszöm!), addig Milánóban megint áldozatokat követelt az új
takonykór, Jáva szigetén és Borneón tovább égett a dzsungel, Montenegróban
megmozdult a föld, Dél-Amerikából áradások hírét lehetett hallani és valószínűleg
Kispiac alatt is gyűlt már a belvíz, ahogy a Délvidéket letaroló migránsok
továbbra sem hajlandók maguk után föltakarítani.
Elunva a hangzavart egy
csöndös mellékutcában beültem egy franciás bisztróba. A Chez Marionban régi
sanzonok búgtak, és olaszos kávét szolgáltak föl porcukros süteménnyel. Épp
csak átfutottam a helyi lapokat, mikor zörrent az üvegajtó és egy lármás,
jókedvű társaság özönlött be rajta. Délelőtt tíz óra alig múlott, de már
sörözni kezdtek. Néhányan jegesmedve jelmezt viseltek.
Az arcok ismerősnek tűntek. Az imént hangoskodó
diákok zöme hedonista üzemmódba kapcsolva fogyasztott, szórta a pénzét.
Elégedettnek tűntek, tiszta lelkiismeretűnek. Megtették, amit megtehettek. Fél órát tüntettek. Megmentették a Földet.
Proszit.
Pk
1 megjegyzés:
Ó! A horgosi csárda már csak dalban létezik, bár nem ez a legnagyobb veszteségünk, de fáj!
Megjegyzés küldése