Ezeknek a soroknak a zömét, vagy ha tetszik, ennek a bejegyzésnek
a vázlatát Székelyföldön írtam, a múlt hét derekán.
Meleg volt, rekkenő hőség. Nyomát sem lehetett látni a korábban
rendre jelentkező sírós esőfellegeknek, amik úgy és olyan
váratlanul szoktak előgomolyogni a méregzöld erdélyi hegyormok
mögül, mintha mindig oda lennének pányvázva a hórihorgasra
sudárult fenyőfák hóna alá. Aztán odaföntről hirtelen
megoldva puha lekvárra áztatják az ösvényeket, és barnás
tajtékosra habosítják a hidak hátát nyalogató és a leboruló
fűzfák homályában tova iramló Olt vizét.
A folyó mellékét nem csak nedves széna- és vízszag uralta.
Amikor a néptáncos sátorból virradatkor botorkáltam a szállás
felé – most is leteszem rá a nagyesküt –, egy ismerős nő
hajának illatára eszméltem. Előtte sokat énekeltünk, tán pont
a szerelemről is. Testes bort ittam, egy talpas pohárral kezemben
körköröket írtam a levegőbe, és nem bántam, hogy a vállamat
vonogatom, mikor eszembe jut a könyörtelenség, a kihasználtság,
a megszállottság, ami a szerelmeknek ugyanolyan velejárója, mint
az a fájó kérdés, hogy a másik igazán szeretett-e, ha
egyáltalán szeretett valaha…
Próbálok én a pilláim alatt megőrizni mindent, ami a
Csíki-medence lankáin elforgácsolódott, amik egy héten át
szétszóródtak, ott valahol, a térdig érő, kaszálni való
fűben, meg a mesebeli tűlevelű erdőkben. De mivel sokat nevettünk
az elmúló éjszakákon, a kedvesen ránk dülöngélő házsorok
pedig azokon a kígyó ösvényeken
tovavitték a tegnapjainkból ránk maradt élményeket, ma – ha
visszagondolok az elmúlt hetemre – inkább már csak hangulatokat,
egy-egy színt, egy gesztust, néhány búfelejtő hangot visz
magával a lelkem. Nem kevéske ajándék ez sem. Minden szilánkjából
tudni fogom, hogy jó volt ott lennem. Nagyon jó volt.
Hallottam Erdélyt, a szelíd és jóakaratú dallamokat. Sok
nevetést is hallottam, mintha én is vidámkodtam volna. Álmos
délutánokon a csöndöt figyeltem. Egy idő után a legelőkre
ontott neszekből megbizonyosodtam: kicsit hazaérkeztem.
Nyitott szemmel jártam, ósdi romok hasadékain sütött be a
napsugár. Sima mozdulattal málnát tettem a számba. Adtam a
madárnak is. Ült a vállamon, csodálta a körülöttem nyüzsgő
sok boldog embert.
A kezemmel tapogattam Erdélyt és olyan érzésem volt, hogy fogom
az egész világot a tenyerem hajlékában. Ujjaim alatt a szálkás
fenyődeszkák is elevenné váltak. Lapogattam faragott kapuk cifra
díszeit, amiket megbarnított a történelem. A hegyi népek
szeretnek kacskaringósat farigcsálni. Minden holt fát véső alá vesznek.
A szállásunktól kőhajításnyira omlatag székelykapu
rogyadozott. Átjáró volt az egy másik világba.
Mintha a bejárat galambdúcos födele alatt már nem is a székely
emberek járnának, hanem az idő használná a kaput, ki- és
belépve az udvarból a kövecses kis utcára. És tényleg: láttam,
amint a Holnap nyikorgó csizmában dobbantott elő a napsütötte kis
közbe. Egyenes léptekkel indult a hegygerinc irányába.
Nem kék-arany, csillagos-holdas zászló lobogott fölötte, csak a
vidéken bóklászó árva felhőcske, ám a Holnap pillantásra se
méltatta, a markában lóbált szekercéjével a gyalázat és az
igazságtalanság sűrűjébe érkezve tette tovább a dolgát,
kimondhatatlan szorgalommal tisztította az utat. Magának de
nekünk. Ahogy Tusnádon a Ma csukta be maga mögött a kiskaput,
abban a rövid mozdulatban az elöregedő akarat mellett is érezhető
erő volt még. Egyedül a Tegnap jár ott csöndösen. Ünnepélyes,
mindig zsinóros lajbit hord. Néma, szinte sosem hallani a hangját,
és mégis beszédesebb a másik két fivérétől. A szeme
villanásában ezer év fénylik föl – már ha akad, aki a szemébe
mer nézni. Kevés olyan bátor van. A Tegnap nem keresi senki
tekintetét. Veszi az útját, ballag a falu határába, ráfordul a
dűlőre, a régi, korhadó haranglábhoz,
ami őrzi Csíkmindszent temetőjét, ahol évszázados fejfák alatt
alussza álmát sokak becsülete.
És ott, a hantok között a Tegnap összekulcsolja a kezét a másik
két testvéréért.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése