A SZÜLETÉSNAPOMRA (egy hetekkel ezelőtti esemény rezüméje)

A távoli múltban, mikor még a kanizsai Ligetsoron neve volt minden fának, amikor szokásom volt minden budzsáki utcasarkon illendően köszönni a bádog esővíz-csatornáknak, mert ismertem az összes horpadásukat, és a félig lehúzott redőnyök mögött lakók nevét fejből is el tudtam sorolni, tehát nagyon-nagyon régen – jó hét-nyolc évvel ezelőtt – még megemlékeztem a születésnapomról.

Nem kerítettem neki nagy feneket, de számon tartottam.

Hajdanában torta is járta, meg kaptam ajándékot is. Zenéltünk, Cseh Tamást hallgattunk.
Esztendőkre rá, ahogy elszállt a fiatalság színe-zamata, elmúlt ez a vidámkodó dátum, mint ahogy elmúlik egy betegség is, szinte magától. Borogatni, gyógyszerezni sem kellett: az idő a körülmények patikájából kiutalt keserű orvossággal lecsillapította a lázas készülődéssel induló tarkabarka, ünnepélyes összejövetelek igényét. Mások születésnapja vált fontossá. Ahogy illett, szépen hátrébb léptem a családi fotókon. Egyre csak hátráltam, míg végül le is csúsztam róluk.

Már akkoriban is inkább csak a közösségi portálok üzenetei pótolták az elmaradozó valóságos figyelmet. Ahogy a többi, hozzám hasonló, szeretetre éhes halandó, én is a Facebookon nézegettem, lestem a temérdek gratulációt, a köszöntéseket. Legyezte a hiúságomat, ahogy évente, egy kitüntetett alkalommal több száz ismerős rám írt, amikor garmadával kaptam a jókívánságokat az üzenő falamon. Virtuálisan, természetesen.
Ez a mába hajló, remekbe elszabott világunk már csak ilyen. Semmi sem testközeli. Nincs kézszorítás. Szembe nézés sincs, koccintáskor nem keresi a tekintet a másikét. A jó szó is ritka. Ha kapni, az is csak telefonba búgott szöveg, valahol másutt elmondott, arctalan diskurzus, gesztusok nélküli, talányos tartalmú megnyilatkozás. (Valaki egyszer azt mondta, a mindenség már lángba borult volna, sehogy se néznénk ki, ha a letett, kinyomott telefonok után minden alkalommal még fél percig lehetne hallani, mit mond a másik… Alighanem igaza volt.)

A szavak csak valami hamis abrakadabrák lettek. Sms-ek. Jól időzített fogalmak, formulák, amiket barátságosnak szánnak, de hát azok mégis csak szavak, mindenféle érdemi tett, igazolható jó szándék nélkül. Felületes az egész. Csiribiri cirkusz, értelmetlen.

Immáron hosszú ideje  nem tartom  a születésnapomat. Emiatt pár éve le is vettem a Facebook-profilomról a születési dátumomat, kíváncsiságból, ugyan kinek vagyok annyira fontos, hogy még így is számon tart és felköszönt? Az eredmény nem lesújtó – nagyjából tavaly is ez volt –, a végső összegzés, a konklúzió inkább elgondolkodtató. Miheztartás végett jelzem, több mint két és fél ezer ismerősöm van a közösségi térben.

Kijegyzeteltem, idén kik köszöntöttek föl. Nekik – ezúton is – újból megköszönöm a törődésüket.

Sorrendben: E, T, I, E, L (lányaim), anyám, apám, Valkay Zoli építész barátom és az újdonsült motoros házaspár, Feri és Juci. Tíz ember. A 2700-ból.

Jó, mi?

Hát körülbelül így tekintsünk a Facebook-kapcsolatokra. Ennyi a tanulság, nem több. 

P.s. Hetekkel ezelőtt volt a születésnapom. Vártam az írással, és hogy most leközlöm ezt a jegyzetet, még véletlenül sem azért teszem, hogy bezsebeljem az utólagos gratulációkat.