Pósa Károly: MADÁR A KELETINÉL

Illusztráció: Tica a Bethlen utcában

Az aluljáróban
a Keletinél
– a pályaudvar hóna alatt –,
(rég volt már, tán kedden)
az idő fortyogott, pállott:
majdnem indultam haza,
mentem Kanizsára.

Egy féllábú, nyomorék galamb
állt velem szemben,
részegen téblábolt,
csőrével esti szélt lehelt.
Hullott, piszkos tolla

 titkon, valahogy megállított.
Fáradtan pislogott, bután,
haldoklón nézte az aszfaltot.
(Mégis, mit reméljek?)
Égő szemmel sírt az a sok
idegen nép, a sok ismeretlen,
a vállamat súrolva
a fél világ ment el mellettem.
A falnak dőltem, hagytam:
itt soha, semmi se volt ingyen,

a Keletinél.

De a madarat meg engem
vigyázták a házakról az angyalok,
az ereszek alatt lógó,
gipszből öntött pogány istenek,
akik mosoly nélkül intenek.
Amott szilaj táncot roptak
a faragott oleander bokrok,

míg az ablaktáblákon égtek
a tegnap észlelt álomképek.

A Keletinél
a szétmálló szavak tengerén,
leselkedett a híg szenvedély,
ahogy a csupasz vállú nőket
a nyári tér öblös torkán
köpte föl a mélyből a 2-es metró,
miközben a kánikulai porban
egy púpos hegedűs játszott:
G-dúrban? G-mollban?...

Ismerősek voltak a hangok,
puhává olvadtak a durva kövek.
Sóvárgó tekintetek, arcok:
az utazók dagadt bőröndnyi
emlékkel a lépcsőkön jöttek,
mint éhes kincsvadászok,
az ájultan heverő Budapestre,
ahol kétmillió madárijesztő
– hasonlatosak énhozzám –
tévképzetet, tévutakat járva
lelt hamis mosolyú fél-hazát:
házat nem, csak kígyó ösvényt,
ami nem tudni hova fut, futott,
elszaladt az élettel a hóesésig,
várva a kisiklott vonatot
ami sosem jut szereléséig,
örökkön örökre késik.
Este lett.

Sárgán állt az indóház sarka,
fénylett, mint a csöpögő jég.
Odébb egy lámpán az égőt cserélték
mint engem, mikor rángott bennem,
ami már nem egész, és már nem fél:
az ökörnyálnyi vékonyan hintázó,
megalvó ínség a Keletinél.