Az oroszok

Ismeretlen orosz festő műve

Hónapok óta a bögyömben van ez a diszkriminatív szemlélet.

Szinte kérkedik a világ azzal, hogy kollektív bűnösként elítél, szankcióz, becsmérel és megaláz egy komplett népet.

Nem a vezetőiket, nem a politikai hatalmat gyakorlókat, vagy netán a katonai elitet: mostanában egy nemzetet lehet páriaként kárhoztatni. Mi több, nem lehet – szinte elengedhetetlenné vált. Már ha valaki a „haladó” világ tolerancia bajnokai közé akar tartozni...

Akkor rúgni kell egyet az oroszba. Demokratikusan.

Utazókba, üzletemberekbe, sportolókba és művészekbe, a legutolsó szentpétervári melósba is páros lábbal bele kell szállni – így illő.

Gondom van nekem ezzel a kötelezővé tett szokással.

Nem jó vége szokott lenni annak, ha származási alapon ítélkeznek milliók felett.

A történelemből már megtanulhattuk volna. De hát sem ezt, sem mást nem tanultunk a múltból. Hiába minden.

2022-ben a nyugaton és máshol élő családok felett pálcát törni, bankszámlákat befagyasztani, vízumokkal trükközni, nyaraló turistáktól útleveleket bevonni, kollektív bűnösséget kiáltani 220 millió oroszra: ez maga a megtestesült nácizmus.

Persze, ha a nyugati értékszemléletet nézzük, valahol csak folytatni kellett a XIX. századi hagyományt, a legelső brit koncentrációs táborok búrjainak megbélyegzését, amit csak lekoppintott a náci Németország, amikor Bergen-Belsenbe, Dachauba, Sobiborba deportálta az európai zsidóságot meg az „alacsonyabb rendű” fajokhoz tartozókat. Aztán a csehek-tótok is hamar megkedvelték a magyarokat kisemmiző Benes-dekrétumokat, máig hivatkozási alap náluk. Bezzeg Európa ilyenkor nem jajdul fel.

A „bezzeg Európa” mára nem is néma cinkos, hanem teli szájjal kirekesztősdit kiabáló cseléd lett. Egy másik hatalomé, aminek néha akad neve, fővárosa, vezetője, néha meg nincs, csak találgatni lehet, vajon milyen sötét erőknek érdeke a világ káoszba taszajtása. Egy biztos: mindamellett, hogy a jelenlegi háború elindítója vitán felül Moszkva volt – ilyetén tehát agresszornak tekinthetők az orosz csapatok –, azért azt sem árt hozzátenni, hogy ebben a történetben a másik fél is az egy híján húsz szerepét játssza. Ugyanis az oroszok tudják, hogy a peresztrojka meg Jelcin szó szerint bagóért eltapsolta, amit 1945 után újjáépítettek. Aztán a Baltikum államai nyíltan átálltak a nyugati erők oldalára, holott semlegességet ígértek, pont ezért hagyott békét nekik Moszkva. Az ukránok megkapták a viszonylag fejlett posztszovjet mezőgazdaságot, a bányavidéket, jó néhány atomerőművet, a hajdani nagy hírű hadiipar tisztességes részét, a saját hadsereget: és mikor mindez a birtokukban volt, az oroszok ellen fordultak. Előbb az orosz többségű régiókat vegzálták, folyt az orosz vér. Aztán már nyíltan a nyugati riválisokhoz dörgölőztek, akik üveggyöngyökért fölvásároltak mindent, amit Ukrajnában érdemes megvenni, miközben a világ egyik legkorruptabb politikai vezetését állították szolgálatukba.

Persze, hogy felmordult az orosz medve. Odacsapott.

És egyesek úgy tesznek, mintha bizony ezen álmélkodnának. Holott alighanem éppen nekik pont ez is volt a szándékuk. Megbolondult minden.

Most itt tartunk.

Igazi orosszal fölnőtt koromig sosem találkoztam. A könyveiket akkoriban nehéznek tartottam, Szolohovot untam, Dosztojevszkij modorosnak tűnt, Asimov meg inkább volt manhattani sci-fi szerző, mint orosz író. Ezért a filmekből tájékozódtam, milyenek lehetnek. Azaz pont a filmek tettek róla, hogy alaposan félreismerjem őket. És most nem azokról a blőd mozikról beszélek, ahol az amerikai szuperhős – néha Rambónak hívták, néha meg nem – mindig kivégzett a rossz oldalon lődöző oroszokból egy hadosztálynyit, hanem olyan filmekről, ahol legalább nyomokban megvolt az igyekezet az orosz néplélek hiteles ábrázolására. Mondanom sem kell, a ritkán megnyilvánuló jó szándékon túl itt sem volt sikeres a nyugati filmipar. A Doktor Zsivágó rózsaszínre tupírozott szcénáin már tinédzserként is csak szíszogni tudtam. Például van egy jelenet, amikor a főhős visszatér az évtizedekkel korábban lakatlanná vált főúri kúriához. Kint süvölt a hófúvás, néhány törött ablakon befütyül ugyan a szél, de a falakon továbbra is ott porosodnak az arany rámás festmények, a kandallón sorjáznak a míves porcelánok, és a faragott bútorok is érintetlenek a kötelező pókhálók alatt. Aki kicsit is élte, aki ismeri a kelet-európai mentalistást, ezen csak vinnyogva nevet. Itt egy véletlen leejtett zsebkendőnek is nyomban terem új gazdája, nemhogy egy évekig tárva-nyitva álló kastély berendezésének.

Persze Hollywood ezt nem így látta, miként ma is összevissza, a saját szája íze szerint szereti magyarázni mások erényeit és hibáit. Nem csak az oroszokét. Ha a forgatókönyv és a közönség megkívánja, romantikus mesét képesek gyártani a legvadabb tálib gazemberről is, ahogy az ellenkezőjét is leforgatják: egy szabadságharcosból simán terroristát faragnak. Mikor mit kíván a Fehér Ház politikája.

Amikor a kilencvenes években enyhült a hidegháború, és már nem volt komilfó a Szovjetuniót démonizálni, akkor kilövési engedély lett előbb az arabokra, majd a szerbekre, a latin-amerikaiakra, utána az észak-koreaiakra, hogy a két évtizedes kitérő után az amerikai filmipar ismét felfedeztesse közönségével az oroszok gonosz mivoltát. Ebbéli szándékukban az a legvisszataszítóbb, hogy az oroszokat nem pusztán az ördögtől való pokolfajzatokként láttatják, de hülyének is mutatják mindet. Magyarán, nem elég, hogy elvetemültek, de egytől-egyig buták is. Ki nem látott volna magyar szinkronnal, mű orosz kiejtéssel egy Specnazos hústornyot a legostobább módon meghalni? A filmek első harmadában kiírják őket a szereplők listájáról. (Azt már kevesen tudják, hogy a Specnaz tagjai nem csak fizikailag, taktikailag, pszichikailag voltak és vannak prímán felkészítve, de olyan elméleti oktatáson – például földrajz és biológia képzésen – esnek át, amit a megfelelő amerikai alakulatokban szolgálók legföljebb tisztként kapnak meg a West Pointon, vagy máshol.)

Amúgy az elmúlt háromszázévnyi orosz irodalmat, képző- és zeneművészetet, az építészetet, egyszóval a teremtett orosz kultúrát tessen szíves bárki összehasonlítani az amerikaival. Az utóbbiért elég lenne egy szippantós kocsit küldeni. És mégis úgy vélik, joguk van rámondaniuk valakire, hogy az barbár. Hofi után szabadon:

– Melyikre?

– Há’ mikó’ – melyikre...