Amíg a közép-európaiság izzadt augusztusából, ebből a már
nyáron is cefreszagú bábeli nagyvárosból nem léptem át a
másik, ismerős és elviselhetőbb létbe, a nagy kék kedély
világába, addig csak Budapest hétköznapi, zsírpapírba fulladt
foltjai táncoltak a szemem előtt.
Utaznom kellett: elegem
volt az égő aszfaltból.
Elegem lett a sárga napon olvadó,
az utcákon tébláboló bábokból, a tömeg viaszpanoptikumából,
a menedéktelen közterek látványából, abból, hogy pengevékony
papírokon félbe hagyott mondatok árválkodnak, hogy a fák
koronája alatt petyhüdten lógnak a fém huzalok, miközben a
trolibuszok unott hangon búgnak át a kereszteződéseken. Sokáig
tűrtem, mégis. Halasztgattam a kezdő lépést. Végül egy szerdai
napon menthetetlenül rám tört a mehetnék érzése.
Ellenállhatatlanul, kényszerítő erővel támadt bennem, akár a
veszedelem. Egy tüszős mandulagyulladás ilyen, vagy egy heveny
gyomorfekélyes roham…
Fájtak a gondolatok is, amint a
régebbi emlékek akkut módon felrémlettek. A forró belvárosi
éjszakák egy-egy darabkájában olykor már a tengeri szél zúgását
is neszül vettem. Álmomban ismét azt a hatalmas tengeri csigát
tartottam a fülemhez, amiből gyermekkoromban kihallani véltem a
hullámok moraját. Úgy könyököltem föl a vetetlen ágyon,
zilált lélekkel, hogy az öböl köveinek súrlódó moraja, a víz
locsogása még ébren is kísértett pár percig. Akkor bugyogott
föl bennem a dac. Már tudtam – menni akarok. Mindenáron.
Aznap
korán keltem. Afrikai hőségben, részegen dülöngélt át velem
az autó a dél-alföldi rónán. A verőfényben aszott napraforgók
száradtak, idén – sajnos – jelképpé vált a lekonyuló,
öklömnyire zsugorodott, szénfekete fejük. Az aszály semmit sem
kímélt. Odafönt az égen árnyék nélküli madár vitorlázott. Felhő, hóka foszlányok: sehol. Csak a párátlan lebegés. Hetek óta a kánikula
hintaszékében ült a vidék, széjjel mért kiégett kukoricások
zizegtek, integettek az elsatnyult bokrok, amelyeken a melegtől
összesorvadva, ernyedten lógtak a levelek. Kétségbeesetten
vágytam el innét. Ültem a gépkocsiban, csapta a homlokom a
bágyatag huzat. Azon járt az eszem, hogy a fokozatosan érő
reményem hamarosan tán sarjadni kezd.
Az út melletti bácskai
fák mozdulatlanságában szelíd mérték és szomorúság
mutatkozott. Izzott a levegő, a lankákon szárazon zörgött egy
parasztkocsi, harákolva baktatott Telecska irányába, amerre a
fehér platnijú dűlőút Ustorka meg Orompart felé iramodik, oda,
ahol a zsírosan bő termőföldeken valaha hatalmas dinnyék
cukrozták a levegőt, és a falu egyetlen utcáján vasárnaponként
húsleves illata festette meg az akácfák árnyékát, míg a
virágok között röpülő szél elfelejtett imádságokat vitt
titkon. Onnét származom. Az is egy haza: régtől fogva
bizonyosságom.
Aztán este lett, gyámoltalan sötétség
borult ránk. Szerbia közepén egy benzinkúton tankolni kellett.
Zoknit húztam, furcsállottam, hogy valahára nem izzad, hanem fázik
a lábam. Hajnali egy órakor egy szótlan, hórihorgas vámos nézte
át a dokumentumainkat. Az út akkor már több mint nyolc órája
tartott. Hamar elmúlt, nem volt fárasztó. Míg a szerpentineken
kacskaringóztunk, mértéktartón pár homályos pilács fénylett
messziről, alvó kőházak ablaki pislogtak felénk világító
akarattal. Kialvatlanul, félig vakon, reflektor sugarában
kanyarogtunk, buktunk alá és nyomultunk fölfelé a szurdokok
oldalán araszolva. Számolni kezdtem visszafelé. Montenegró
szikláinak taraján korán kelt a nap. Először az ormok penge
peremére fehéret karistolt, a hegyek derekán a kőbányák
homályára püspöklilát, legalulra pedig, az olajfa ligetekkel
takart meredélyeken olajzöldet piktorolt sok feketeséggel a lassan
eszmélő mediterrán napkelte. Reggel megláttam a tengert. Szép
volt, mint egy alvó lány. Visszabillentem egy boldog egyensúlyba.
Megint hazaértem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése